Ahogy látjátok, sikerült elhárítani a technikai akadályokat, hála Catinak, aki a kezdetektől felel a honlapomért, és csak egy könyvet kér érte cserébe. 🙂

Nemrég volt szerencsém elolvasni egy kortárs magyar krimiszerző regényének kéziratát, és mivel nem egyeztettünk erről, nem is írom le a nevét. Akik követik az oldalamat, ők azért ki fogják találni. Utána pedig elolvastam egy másik kortárs magyar szerző könyvét is, aki egyike a legnépszerűbb krimiíróknak. Ha valaki követ a moly-on, ott elolvashatja a véleményem, de a helyes az, ha őt sem nevezem meg. A két szöveg után merengtem egy sort azon, milyen a jó krimi.

Azt hiszem az teljesen alapvető, hogy közel érezzük magunkhoz a szöveget, ha itthon játszódik, kb. bármelyik korszakban.  Sosem tudsz hitelesen írni New York-ról, ha sosem éltél ott, vagy Koppenhágáról. Számomra viszont az még nem elég, hogy ha van bűntény, nyomozó és nyomozás, mert ezek hármasából még kijöhet valami katyvasz is. Persze, sokféle krimi van, és más az elvárás Agatha Christievel mint Nesbovel, de ha elég sokat olvasol a műfajban, akkor bizonyos stílusjegyek azért megegyeznek. Legyen valami rejtély, amin az olvasó gondolkodhat. Nyilván mindenki tudja, hogy a könyv elején általában vakvágányokra futtatják ki a szerzők a történetet, ami nem baj, csak legyen eléggé hihető. Elvárás, hogy legyen csavar a végén, de szerintem nem baj, ha menet közben sem unatkozik az olvasó. Nem baj, ha van több gyanúsított, vagy több, potenciális forgatókönyv a történet befejezésére, amin az olvasó agyalhat. És nem baj, ha a történet mondani is akar valamit. Végezetül, nem baj ha hiteles a szöveg. Nem fiktív a rendőrség, amit egy Netflix sorozat alapján képzel el a szerző. Ez persze nagyok sok tényező, és egy Agatha Christieben nincs is meg mindegyik, ahogy Nesboben sem, de azért mindkét szerző műveiben elég sok pipát lehet tenni a képzeletbeli lista mellé. Mégis hogy jön ez ide?

A második bekezdésben említett két regény között hatalmas különbség van, mégis a siker, vagy az elismerés nem a könyvek minőségében mérhető. A második könyv szerzője sokat szerepel a médiában, és tényleg úgy tűnik, mintha ő lenne a krimi megújítója, pedig nem az. Persze ez mindegy, mert az a jó könyv, amit olvasnak. Ja, nem. Ha valaki még nem evett Wellington-bélszínt, akkor valószínűleg élvezi a sertéspörköltet is, csak mert nem tudja, hogy van más is, ami talán jobb. És itt jön képbe a kiad, a marketing, a PR. Ma mindent el lehet adni, a gyenge, középszerű könyveket is. Ha viszont nincs mögötted ilyen gépezet, vagy szabadidő, pénz, akkor hiába vagy te az új Christe vagy az új Nesbo, a könyveid nem jutnak el az emberekhez, vagy csak nagyon lassan. És persze lehetne polemizálni az olvasói igényeken. Az egyszerű történetekkel könnyebb rajongókat szerezni, ahol amatőr nyomozók a szereplők, fiatal férfi és/vagy nő, nem véres és erőszakos, nem kell gondolkodni erkölcsi kérdéseken. A többség tényleg csak arra vágyik, hogy leüljön a Balaton partjára, vagy este az ágyban olvasson még egy keveset. Ezekhez az igényekhez igazítva a történetet még könnyebb sikert sikerre halmozni.

Ez a bejegyzés nem kesergés, hiszen nem magamról írok, annak ellenére, hogy hasonló cipőben járok. Csupán ezt váltotta ki belőlem, hogy egy nagyon elismert szerző regénye mennyire messze van az igazi krimitől, szerintem indokolatlanul magas polcra helyezik, és a méltatása is érthetetlen. A másik oldalon pedig ott egy nagyon jó szöveg, ami ennek a töredékét sem fogja majd elérni a siker ranglétráján. Illetve csak remélem, hogy tévedek.

Az biztos, hogy ősszel lesz egy nagyon jó könyv a piacon. És talán még az enyém is megjelenik. 😉