Sokszor felmerül a kérdés, hogy mégis milyen zsánerhez tartoznak a regényeim. A Kortárs Krimi Blog szerzője, Mizsér Fruzsina nagyon pontosan fogalmazta meg ezt: az én regényeim ÁVH-regények. És ezzel nem is vitatkozom, mert ez volt a cél. Különféle történeteket írok, amik közös eleme az 1950-es évek Államvédelmi Hatósága. Persze mindenki kriminek tartja őket, de mindhárom kötet más és más elemeket használ. A Csengőfrászra a politikai krimi címkét ragasztották, a Szibériai csapda emellett talán inkább thriller, pszichológiai szállal, A szabadság hadművelet pedig lehet politikai thriller. A most készülő Vadászat viszont definitív krimi lesz. Persze ezek után meg kéne határozni, hogy egyáltalán mi a krimi, vagy a bűnügyi regény. Szerintem téves elképzelés, hogy kötelező benne a gyilkosság, a nyomkeresés, és ehhez hasonló sztereotípiák. A klasszikusok sem feltétlenül ebben gondolkodtak, hiszen Sherlock Holmes sem gyilkossági ügyekre specializálta magát, és Agatha Christie életművében is van számos regény, ami kevésbé felel meg a “ki a gyilkos” sémának, bár tény, hogy ő ebben volt igazán jó. De ha csupán azt a definíciót használjuk, hogy legyen nyomozás, és a végén legyen csavar, ennek az első két könyvem tökéletesen megfelel. Persze a krimi mindig fikció, és a valóságban a nyomozások nem olyanok, mint az írók fantáziájában. Bármennyire is realisztikus a cselekmény, az életben kevés elkövető olyan “lángelme”, mint a könyvekben, akik valamilyen hihetetlen bonyolult bűntényt próbálnak elkövetni. Stephen King írta a Halálos árnyék regényében, hogy a kisvárosi gyilkosságok messze nem olyanok, mint a regényekben, és ő maga is nevesíti Agatha Christiet. King szerint ugyanis az elkövető személye gyakran egyértelmű, szóval nem kell nagyítóval vizsgálni a lábnyomokat, vagy a cigarettacsikkeket. Ezzel én maximálisan egyetértek. Épp ezért a Vadászatban sem egy “mesterbűnöző”, vagy valami vérszomja gonosz elkövetőt üldöznek majd a nyomozóim. Számomra ugyanis fontos, hogy tényleg valósághű regényeket írjak, amik nem csak az ötvenes évek tekintetében próbálnak hű képet adni a korabeli Magyarországról. Persze sok mindenről lehetne beszélni, és a fenti eszmefuttatás talán egy olyan téma, amiről beszélgethetne a szakma, vagy azok, akik a zsánerben írnak.
Mindezt azon apropóból írom, hogy most zajlik Veszprémben a II. Krimifesztivál. A bejegyzésből talán az is kiderül, hogy nem ott vagyok (hanem itthon takarítok, miközben Udo Dirkschneider karcos hangja üvölt a hangszóróból). Nem a sértettség beszél belőlem, még ha annak is tűnik. Igazából csak próbálom megérteni, miért nem kerültem be a programba, elvégre volt 2023-as megjelenésem, és a kiadóm másik szerzőjét meghívták. Mások viszont jelen vannak, akik mondjuk 2016-ban adtak ki utoljára krimit. Ahogy a fentiekből kiderül, nekem továbbra is szívügyem a történelem, annak regényes megismertetése, legyen szó krimiről, vagy bármilyen címkét is ragasztunk rá. Mivel kevesen vannak, ezért is lenne szükség, hogy a zsánerben alkotók között még szorosabb legyen a kapcsolat, az együttműködés és a párbeszéd. És az nem segít, ha különbséget teszünk szerzők között.
