Tudom, hogy az Ünnepi Könyvhétről nem írtam korábban, és az alábbi bejegyzés nagyon távol áll attól, ami általában kikerül ide a blogra, de a témát egyszer már érintettem, és nem baj, ha megismétlem, mert számomra fontos.

Kisebbik fiam most végezte el a második osztályt, és úgy alakult, hogy az osztályfőnöke nyugdíjba megy. Talán volt olyan terve, hogy befejezi velük az utolsó két évet…aztán nem így alakult a helyzet, és ezért nem tudom hibáztatni. Egy kisiskolás életében fontos, hogy olyan pedagógusokkal töltsék el az iskolában töltött időt, akik inspirálóan hatnak rájuk, meghatározzák az életüket. Az alsó tagozatban talán még fontosabb a megfelelő tanár. A tanárnő történetesen a nagyobbik fiam osztályfőnöke is volt. Őket két éve búcsúztatta el. Szerdán eljött a bizonyítvány-osztás napja, a másodikos gyermekek és szülők elbúcsúztatták az osztályfőnököt. Aztán egyszer csak megjelentek a hamarosan hetedikes kiskamaszok, és látszott rajtuk, hogy többen elérzékenyültek. Már régen másik osztályba, felső tagozatra jártak, de úgy érezték, le kell jönniük egy búcsúzásra, egy ölelésre, ami azt hiszem mindenki számára nagyon megható volt.

Hogy ez a bejegyzés “aktuál politikával” foglalkozik? Meglehet. De magánemberként természetesen elmondhatom a véleményem, mert ahogy említettem, nekünk és a gyerekeknek is szükségünk van olyan pedagógusokra, akik értéket teremtenek és adnak át. Nélkülük az iskolás évekre nem élményként gondolunk majd vissza. Épp ezért lenne jó, ha tényleg egy kicsit jobban megbecsülnék azokat a pedagógusokat, akik képesek kiváltani (többek között) azt, hogy néhány tizenéves gyerek könnyekkel küszködjön, “csak azért”, mert nem látják többet a tanárukat. Mert annyira fontosnak érezték őt az életükben.

Én örülök, hogy voltak ilyen tanáraim.