Emberi történetek

A blogon igyekeztem elsősorban a regényeimről írni, azok születéséről, hátteréről, illetve mindarról, ami épp velem történik, kizárva ebből a privát életemet, a politikát, és soha nem akartam reflektálni a körülöttem történő eseményekre. Most is arról kéne írnom, hogy mit gondolom az Év könyve szavazásról, vagy a szokásos „az év legjobb olvasmányai” bejegyzést kéne megírni, de nem tudom megállni, hogy ne tegyek kivételt, és talán érthető lesz, hogy miért.

Pisti mindig is szakács volt. Tulajdonképpen semmi máshoz nem ért, ami nem is baj, mert amit csinál, azt viszont jól csinálja. Nem menő séf egy felső kategóriás étteremben, hanem egyszerű, hétköznapi ételeket készít egy kifőzdében. Pisti örökös újrakezdő. Évekig főzött iskoláknak, majd a hetedik kerületben bérelt egy helyiséget, ahol a környékbeliek jártak hozzá ebédelni. A bolt ment, úgy-ahogy, épp ezért egy harmadik helyen is elkezdett dolgozni, és egy oktatási intézményben nyitott büfét. Aztán egyik napról a másikra kitették a bérelt helyiségből, lemondta a büfét, és az iskola sem alkalmazta tovább, de Pisti nem adta fel. A közeli piacon nyitott ki újra, ami sokkal rosszabb volt, de a vendégek lassan begyűrűztek hozzá, és nagyjából visszatért az üzlet a régi kerékvágásba. Aztán ősszel elszálltak az árak, és most be kell zárnia a boltot. Fizetni kell a helypénzt, meg a rezsit, és ezt már nem tudja kigazdálkodni, pedig ő nem akart más, csak főzni. Gulyást, meg pörköltet, grízes tésztát, vagy vadast. Évtizedeken keresztül mást sem csinált, mint főzött, és most nem tudja mi lesz. Kényszerpihenő, utána meg kényszervállalkozás. És egy kilátástalan karácsony.

Az orosz-ukrán háború sokak számára talán már az ingerküszöb alatt van. Amikor megkezdődtek a harcok, sokan gyűjtöttek élelmiszert, vagy bármit, amivel segíteni tudunk, aztán teltek a hónapok, és „hozzászoktunk” a háborúhoz, ami csupán annyiból érint sokakat, hogy drágább az élelmiszer, meg a benzin. Már nem biztos, hogy percről percre követjük, hogy épp hol, melyik városra dobtak épp bombát. Én viszont Szergej Geraszimov Harkivi naplóját olvasom, aki a háború kitörésekor elkezdte dokumentálni az eseményeket abból a városból, amit az elsők között kezdtek bombázni. Az én korosztályom nem nagyon tapasztalt még ilyet az életében, a délszláv háború is kicsit távolinak tűnt, pedig szinte a szomszédban volt. Valószínűleg ezért is elképzelhetetlen, hogy milyen lehet egy ostromlott városban élni. Milyen érzés lehet, amikor nincs víz, élelem, vagy éppen gyógyszer. A szerző annak ellenére igyekszik elfogulatlanul írni, hogy ez szinte lehetetlen, amikor a saját szemeddel látod a becsapódó rakétákat, de az olvasó mégis kap egy meglehetősen nyers képet arról, hogy milyen is a háború. Nem feltétlenül Ukrajnában. Bárhol. A könyvet olvasva Vonnegut jutott eszembe, és hiszem, hogy az tud igazán felszólalni a háború ellen, aki maga is részt vett benne. Ez a könyv nem azért fontos, hogy az olvasóval elhitesse, hogy Oroszország a Gonosz és Ukrajna a Jó, hanem érzékenyít a háborúval kapcsolatban. Hogy bármi is történik a felek között, egy háborúban az egyszerű emberek kerülnek olyan élethelyzetbe, amit nem érdemeltek meg.

E két történetnek nincs köze a regényeimhez, az íráshoz, de talán egy kicsit elgondolkodtatnak mindenkit az év vége felé, amikor egymás szeretetének és kölcsönös tiszteletének talán még nagyobb szerepe van, mint máskor.

Share