Ahogy azt megosztottam a héten, a szabadidőmben Hobo önéletrajzi írását olvasom gőzerővel. Sajnos dedikáltatni nem tudtam eddig, és most Kapolcsra sem jutok el, mint tavaly. Még gondolkodom, hogy írjak-e róla egy hosszabb véleményt ide, avagy van-e ilyesmire igény. Egyelőre annyit mondhatok, hogy akárcsak a dalszövegei, a könyv is mind intellektuálisan, mind érzelmileg hatással van rám, és valószínűleg mindenkire, aki elolvassa.
Eközben zajlik a Csengőfrász szerkesztése. És hogy ebbe is belelássatok, íme egy rövid részlet egy levélből: “Volt még pár apróság ma, ami szemet szúrt, de túltettem magam rajtuk (rögtön a regény elején a krumpli abban a pillanatban megfől, ahogy felforr a víz; aztán a halványzöld fal színéről Seresnek az jut eszébe, hogy kórházra emlékezteti, de vajon festették-e zöldre régebb is a kórházak falait, vagy alapvetően fehérre?) – első olvasásra ezek fel sem tűntek, és mindig bajban vagyok, hogy szabad-e ennyire beavatkozni egy regény valóságába a történelmi (vagy fizikai) valóság miatt.” Erről mindig azt gondolom, hogy számomra lenyűgöző, hogy valaki ilyen aprólékosan átfésüli a szöveget, és bár jelentősége egyiknek sincs, mégis törekszik arra, hogy minél tökéletesebb legyen a végső változata a regénynek.
És végül, részben Hobo könyvéhez kapcsolódva, amiben többször ír arról, mennyire eltávolodtak egymástól az emberek. Reggel a boltban a pénztáros lány már az utolsó tételt is beütötte, amikor kiderült, nincs nálam a pénztárcám. A sorban állok valószínűleg elmormoltak egy káromkodást, ahogy én is. Aztán kiegyeztünk vele, hogy mindent visszapakolok a kosárba, ő megőrzi a kassza mellett, aztán menjek vissza, és nem kell újra válogatni a polcok között. Ez egy kedves gesztus volt. Visszamentem, de még bedobtam a kosárba egy túró rudit. Mikor fizettem, mondtam, hogy ez az övé a kedvességéért. Nem akarta elfogadni, de végül meggyőztem, hogy tegye csak el. Ez is csak egy kedves gesztus volt. Lehet ebből kéne egy kicsit több, és máris jobb lenne az élet.