A második regény szerintem sokkal nagyobb kihívás egy írónak, mint az első. Apropó, még mindig nem tekintek íróként magamra, sőt, kifejezetten zavar, ha annak neveznek. Oké, most már két könyvem van, de még mindig nem ebből élek (valószínűleg soha nem is fogok). Alapvetően a második könyv sikere dönti majd el, lesz-e belőlem író. Ha a Szibéria csapda sikeres lesz, és lesz egy harmadik könyvem, akkor talán majd elfogadom ezt a titulust. De az még messze van.

Szóval az első regényt a legtöbb ember évekig érleli. Aztán megírja, kiadótól kiadóra jár, míg nagy nehezen a kéziratból könyv lesz. Az első ötletet a lelkesedés hozza. Ez még mindenfajta görcs nélkül jön. A második regény viszont más. Ebben az esetben már vannak elvárások az olvasók részéről. Sőt, azért is vágunk bele a második könyvbe, mert a visszajelzések alapján azt érzed, akár írhatnál is egy másikat. A második ötlet épp ezért talán kevésbé ösztönös. Azon már agyalni kell. Mérlegelni. Vajon lesz-e olyan jó az ötlet, a történet, mint amit először írtál? Tudod-e hozni azt a szintet? Vagy sikerül-e kicsit jobban írni?

Most, hogy megjelent a második regény, ezek a kérdések foglalkoztatnak nap mint nap, és tűkön ülve várom, hogy valaki írjon majd róla véleményt, kritikát, bármit. Persze azért bízom benne, hogy a végeredmény jó lett. Az biztos, hogy az Alexandra kiadónál a kézirat sokkal gondosabban formálták véglegesre a szöveget, mint anno a Csengőfrászt. A történet azonban az enyém, és ha az nem elég jó, akkor hiába a gondos szerkesztés. Most tehát várok. Néha türelmesen, máskor türelmetlenül, és remélem, hamarosan a Szibériai csapdáról is olyan jó beszámolók születnek majd, mint az első regényemről.És ha így lesz, akkor megéri majd harmadikat írni.