Múlt héten hivatalosan is búcsút mondtam az AtlanticPress kiadónak. A Szibériai csapda kézirata pedig már az új kiadó szerkesztőjénél van, aki a tematikai szerkesztésen már túl is van. Hosszú és konstruktív leveleket váltottunk, és tulajdonképpen ez az, ami hiányzott a Csengőfrász kiadása előtt.
Valahogy azt gondoltam, majd a szerkesztő megmondja, hogy hol lenne érdemes bővíteni a szövegben, hol kéne húzni belőle, hol kéne más szavakat használni, stb. No, semmi ilyen nem volt, és ez érezhető a könyvön is. Sokkal jobb regény született volna, ha…de ennek már nincs értelme. Ha lejárnak a jogok, akkor talán lehet majd csinálni egy 2.0-ás verziót. És itt akkor egy kicsit el tudok kanyarodni az N. Nagy Zoltánnal való beszélgetésre. Mindketten elsőkötetes szerzőként házaltunk a kéziratunkkal, és tudtuk, a nagy kiadók szóba sem állnak majd velünk. A kis kiadók talán, ott viszont pont az a gond, hogy nincs erőforrás, néha még egy rendes szerkesztésre sem. És így ez a legtöbb esetben a 22-es csapdája, mert nehéz jól kijönni belőle. Ha meg az ember megjelentette az első regényét, akkor ott a dilemma, hogy menjen-e el másik kiadóhoz, ami elég bizonytalan jövőt ígér, vagy maradjon, de akkor nem biztos, hogy jobb minőségű lesz a második regény. Én is ebben a helyzetben voltam, de szerencsére a történet jól végződött.
Szerkesztőm, Gábor, első leveléből is látszott, hogy tisztában van a korszakkal és releváns megjegyzéseket tett, már ami a tartalmi kérdéseket illeti. Ezt az alábbi levélrészlettel próbálom szemléltetni, amit egy kétsoros szöveg kapcsán írt…teljesen jogosan.
“Egészen pontosan mit is értünk a nyugati fronton harcoló magyar katonákon? Mikor és hol harcoltak magyar katonák a nyugati fronton? Amikor a magyar hadsereg – részben a németekkel együtt – a Vörös Hadsereg elől hátrált, akár magyar területeken túlra, akkor az nem a nyugati front, hanem a keleti, amely idővel elért “nyugatra”. De akkor milyen magyar katonák harcoltak a nyugati fronton? És továbbmenve: képtelenség arról beszélni, hogy egyes magyar tisztek “kollaboráltak” a németekkel, hiszen az egész magyar hadsereg a németek szövetségese volt, és az is maradt mindvégig. Csonkának nem azt kellene itt mondania, hogy “ők maguk is a németek oldalán harcoltak”, hanem inkább azt, hogy “ők mindannyian a németek oldalán harcoltak”. És végezetül: sokan időben felismerték, hogy célszerű átállni a szovjetekhez? Mármint a magyar hadseregben? Tényleg voltak ilyenek? Mert néhány ország persze átállt, mint Románia, de nincs tudomásom arról, hogy magyar csapatok átálltak volna a szovjetekhez, a szovjetek ezt az átállást szerintem el se fogadták volna, és az “átállók” ugyanúgy hadifoglyok lettek volna, mint a legyőzöttek… és ismét nem értem, hogy hogy került Csonka a nyugati frontra.”
Örülök, hogy a kézirat megfelelő kézben landolt. Egy másik levélváltásban még kaptam egy összefoglaló véleményt a szövegről, amit csak azért nem teszek közzé, mert túl sokat árul el a cselekményből, de nagyon hízelgő, amit írt. Szóval haladunk szép lassan a kiadás felé…