John McClane sokszor idézett egysorosa a Die Hard második részében, hogy hogy léphet az ember kétszer ugyanabba a sz.rba. Talán furcsa, hogy pont ezt idézem, de ígérem hamarosan kiderül.
2018-ban, mikor megjelent a Csengőfrász, a kiadó rákérdezett, hogy azért ugye dolgozom majd valamin. Azt válaszoltam, hogy nem, de ötletem van, és nem akarom elkapkodni az írást. Egy ideig még zaklattak ezzel, aztán egyre kevésbé. Aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy nekivágjak a második regénynek, ami sokkal tudatosabban készült. Az elkészültében is sokan közreműködtek, olvasták, szerkesztették a szöveget. A kiadó sem támasztott akadályokat. 2019 végére elkészült a szöveg, és még utána is sokan részt vettek a végeredmény finomításában. Megírtam a fülszöveget, elkészítettük a borítót, és ezúton is köszönöm, hogy több mint 120-an szavaztatok. Ezek után tegnap kaptam egy értesítést a kiadótól hogy nekik problémáik vannak, és dolgozzak még a szövegen. Ennyi.
Természetesen az is előfordulhat, hogy akár igazság is lehet levelükben, de azt gondolom, ennél többről van szó. Nem az elfogultság beszél belőlem. A kézirat elég sok kézen átment, tőlem független, nem elfogult személyek kezén is, és sehol nem akadt fenn a rostán. Épp ezért megpróbálom összefoglalni a tényeket, az állításokat és az érveket.
Először is a szinposzis szeptember 30-án készült el. Ebben benne van a cselekmény minden fontos mozzanata, és ekkor sem jelezte senki, hogy kifogásolná a benne foglaltakat. A következő felvetés, hogy ugyan a regény politikai krimi, mégis egy adott pontján elkezdenek hullani a szereplők, és a kiadó szerint “horror lesz belőle a mészárlás miatt”. Ugyanakkor azt is hozzáteszik, hogy “ennek leírása hitelesnek látszik.” Nos, csak azért, mert a szereplők egy része elhalálozik, attól egy könyv még nem horror. De menjünk tovább. “Ezáltal egy abszolút visszataszító főhősünk van, akinek az újabb és újabb disznóságai miatt az olvasó le fogja tenni a könyvedet…” Ezt talán jó lenne rábízni az olvasóra. Ugyanakkor volt olyan olvasó, akinek a Csengőfrász elején szimpatikus volt Szabados százados? Egy ÁVH-s nyomozó! Vagy épp kétségei lettek volna Zánkay pozitív jellemében. A Szibéria csapda főhősének az útja sem egyenes, de hát pont erről szól a könyv. “…itt elveszítheted az olvasóidat, mert a sikeres Csengőfrász után ezt a könyvedet esetleg még megveszik, de félő, hogy csalódást éreznek, és a következő írásaidra már nem lesznek kíváncsiak.” Ezt megint csak döntsék el az olvasók. A kiadó számára a második könyv tehát nem kockázat. Ha az új könyv nem fogyna eléggé, akkor valóban mérlegelhetik a kockázatot, hogy be akarnak-e fektetni egy harmadik könyvbe. A legnagyobb probléma leginkább az, hogy nem mondták meg, mit szeretnének. Én a magam részéről elégedett vagyok, ahogy az első olvasók is. Alapjaiban tehát nem akarom átírni a regényt, de ők sem adnak támpontot, így kicsit patthelyzet alakult ki. Avagy úgy érzem, a kifogások csak ürügyül szolgálnak.
Így hát most, február 23-án úgy látom, lehet megint el kell kezdeni kiadót keresni. És itt értünk az bejegyzést nyitó idézethez. Kicsit szomorú vagyok a kiadó hozzáállása miatt, és hogy 1000 példány feletti eladás után is így gondolkodnak. Minden regény más, és valóban, a Szibériai csapda talán nem olyan befejezést tartogat, mint a Csengőfrász, de nem is ez a célja. Egészen másról szól.
Tegnap este aztán Rejtő Jenőt idéztem meg otthon. Három nemzetiség tagjai ültek egy asztal mellett: egy magyar szerző, egy angol gin, és egy belga sör. 🙂 Persze van néhány ötletem, hogy lehetne kilábalni ebből a dologból, de azt biztos, hogy még aludni kell erre. És ha már a Csengőfrásznál tartunk. Nagyon kevesen gondoltak arra, ami a regény utolsó fejezetében történik. Azt hiszem, az elmúlt heti bejegyzések alapján nem sokan számítottak egy ilyen írásra. Őszintén megmondom, én sem.
