Egyelőre még ne bontsunk pezsgőt, de szép lassan nekikezdek az írásnak, hátha lesz belőle regény. Ahogy a Csengőfrász esetében, a bevezető, nulladik fejezetet most is teljes egészében közzéteszem itt. Ugyanakkor pont ez az a fejezet, amit a Csengőfrász esetében a legtöbbször írtam át, szóval ha nem pont ez lesz benne a kinyomtatott anyagban, akkor ne lepődjön meg senki. Nem tudom, hogyan haladok majd, eljut-e a végére, kerek lesz-e a történet, de valahol el kell kezdeni. És én így kezdtem el.
- április 02., piliscsabai laktanya, 01.45
A férfi remegő kézzel kibiztosította a fegyvert, majd a szájába illesztette annak csövét. Lehunyta a szemét, magában tíztől egyesével visszaszámolt, és tudta, a nullánál meg kell húznia a ravaszt.
Ez a tíz másodperc szinte végtelennek tűnt, és lepergett előtte a múlt. Emlékek villantak fel. Együtt rúgják a bőrt a Ludovikán, és Pálffy mindenképp középcsatár akar lenni, pedig messze nem olyan jó focista. Meg az öreg Szinay vezérőrnagy, aki javasolta az előléptetését. Az ungvári harcok, ahol vállsebet kapott, az ausztriai fogság, és a Pálffytól kapott lehetőség negyvenhétben…
Ekkor ért a nullához a számolásban, de mégsem volt bátorsága meghúzni a ravaszt. Szorította a markolatot, ujja csak támasztotta az elsütőbillentyűt, de képtelen volt megtenni. Pedig tudta, ez lenne a könnyebbik út. És azzal is tisztában volt, mi vár rá. Az ősszel elítélték Pálffyt. Úgy hallotta, néhány katonai vezetőnek levetítették a kivégzéséről készült filmet. Pusztán elrettentésül. Aztán lecsuktak még pár embert, a régi, ludovikás osztályból, és persze ott volt a Katpol is.
Mélyet sóhajtott, és letette a pisztolyt az asztalra. Keze még mindig remegett az izgalomtól. Képtelen volt golyót repíteni a saját fejébe, pedig ez lett volna az egyetlen helyes döntés. Elkerüli a letartóztatást, a verést, a meghurcolást, és önmaga szabhatná ki a büntetést, amit megérdemelne. Holott ő kiszolgálta a rendszert, igába hajtotta a fejét, a lelkét is eladta nekik, akik most az ő nyakára akarnak kötelet dobni. Eldobják ahogy mindenki mást is.
Talán ott rontott el mindent, amikor belépett. Az elején még Pálffy valószínűleg hitt a Katpolban, abban, hogy jó ügyet szolgálnak: megszabadítják a hadsereget a nácikkal kollaboráló tisztektől. Később persze az egész nem erről szólt, de akkor már nem volt visszaút. Muszáj volt tovább csinálni, mert ha ő nem teszi meg, akkor megteszi más, és hamarosan valamelyik pincében találja magát.
– A szentségit! – káromkodta el magát dühében.
Felállt, és idegesen járkálni kezdett az irodában. A hold halovány fénye épp csak beszűrődött az ablakon, megvilágítva a vállapjára varrt csillagokat. Néha-néha újra a pisztolyra pillantott, bár magában már eldöntötte, nem futamodik meg. De mégis, mit tehetne? Ismerte a módszereiket, és tudta, nem lehet sok ideje. Pár nap, talán néhány hét, és nincs tovább. Esetleg kijön pár nyomozó, pusztán a látszat kedvéért, de az is lehet, hogy csak letartóztatják az éjszaka közepén. Nem lesznek kérdések, nem lesz nyomozás, mert az sosem volt cél. Csak azért jönnek, hogy megszabaduljanak tőle.
Talán mégis elmenekülhetne előlük, jutott eszébe, de akkor mi lesz a többiekkel? Ha őt nem tudják bevarrni, hát lecsukják Szombathyt, bár valószínűleg ő amúgy sem úszná meg, hiszen együtt szolgált vele Nyírbátorban, és a közvetlen helyettese. De akkor majd elviszik Jankát…és talán elviszik Editet is. Aki nem tud semmit a múltról, ártatlanul fogják elhurcolni, és… A többibe bele sem mert gondolni.
Egyre idegesebben járkált az irodában, vadul zakatoltak a gondolatai. Eszébe jutott egy név. Valaki a katonai elhárítástól. Valaki, aki tartozik neki. Csupán egy apró szívességről lenne szó. Néhány papír, egy-két engedély, ami senkinek nem tűnik fel. Minden másra pedig fel tud készülni. Ismeri a módszereiket, és várni fogja őket. Igen, ez lesz a megoldás, döntötte el végül.
Begombolta a zubbonyát, eltette a pisztolyt, majd kilépett az épület ajtaján.
Csípős tavaszi éjszaka volt. A laktanya néma csendben várta a hajnalt. A férfi megszaporázta a lépteit, és a patakot követve indult el a kapu irányába. Elhaladt a legénységi barakkok mellett, elköszönt a kapuban álló, kissé meglepettnek tűnő tizedestől, majd elindult haza. Maga sem gondolta, hogy kénytelen lesz gyalogolni. Amikor behozatta magát este, azt hitte, az utolsó útját teszi meg. Aztán minden megváltozott.
Az utcák néptelenek voltak, sehol egy kósza autó, lovas kocsi, vagy az út mentén üldögélő pletykás öregek. Így legalább összerendezte a gondolatait, melyek egyre inkább kezdtek összeállni egy tervvé. Egy tervvé, amivel talán megúszhatja a letartóztatást.
Hangtalanul lépett be az előszobába, átöltözött, és mielőtt még lefeküdt volna, bepillantott a lánya szobájába. Edit békésen szuszogott a takaró alatt. Ő még nem tudja, mekkora bajban vannak, de megfogadta, ha rajta múlik, talán nem is fogja. Óvatosan becsukta az ajtót, majd a nappaliban megállt egy pillanatra, és a felesége szobája felé pillantott. Talán be kéne avatnia őt is. Talán. Ennyivel tartozik neki. De nem most. Még nem. Aztán bement a saját hálószobájába, és percekkel később már mélyen aludt.
- április 02., Piliscsaba, Gomba-szikla, 15.08
A két férfi kissé kifulladva ért fel a dombtetőre, katonai zubbonyuk hátán sötétzöld izzadtságfoltok kezdtek el növekedni.
– Itt nyugodtan beszélhetünk, és tudod, hogy odalent a laktanyában egyre kevesebb tisztben bízhatunk.
– Persze, hogy tudom, de mégis, mi történt?
– Nézd Pali, ugye tudod, hogy az ÁVH tavaly lecsukta Pálffyt?
– Igen, ezt mindenki tudja, de – gondolom – te sem hiszed, hogy elkövette mindazt, amit bevallott.
– Természetesen én sem hiszem el, de ez most mindegy. Pálffy szúrta a szemét valakinek. Rákosinak, Farkasnak, nem tudom. Megszüntették a Katpolt, őt lecsukták, eljátszotta a szerepet, amit neki szántak, és az ügy lezárult.
– És?
– Gondolom tisztában vagy azzal is, hogy hol dolgoztam, mielőtt Piliscsabára helyeztek volna.
A másik férfi némán bólintott.
– Nos, az ÁVH elkezdte lecsukni azokat az embereket, akiknek bármiféle közük volt Pálffyhoz. Persze, nem vernek semmit nagydobra, csak szép csöndesen, de a hírek azért eljutnak még ide is. Volt egy Lepsényi nevű társunk a Ludovikán, ő is benne volt a focicsapatban. Két hete vitték el Kecskemétről. És még csak nem is volt katpolos múltja. Aztán a helyére tettek valami suhancot, aki sosem járt még harctéren, de politikailag gondolom megfelelt az elvárásoknak.
– Mint Pálfalvi – jutott eszébe a másik tisztnek.
– Pontosan! Szóval azt gondolom, hamarosan értem is eljönnek. Sőt, érted is! És nem csak azért, mert a helyettesem vagy, hanem mert még a régi seregben szolgáltál. Nem politikai okból neveztek ki.
– Gondolod?
– Nem gondolom, tudom! Nem érted, a Katpolon dolgoztam?! Tudom, hogy mentek ott az ügyek! – fakadt ki a férfi. – Odafönt eldöntötték, hogy valakire kiadják a kilövési engedélyt, és utána csak idő kérdése volt, hogy rád bizonyítsanak valamit. Ellenséges tiszti csoportosulást akartál létrehozni, fegyveres csoport szervezése a demokrácia megdöntése céljából. Higgy nekem, pontosan tudom, hogy működik a rendszer.
– Rendben, értem, de mégis, akkor miért hívtál ide? Mit szeretnél?
– Nézd, már negyvenháromban együtt szolgáltunk, ismerjük egymást egy ideje, és teljes mértékig megbízom benned. Nekünk még azt tanították, hogy ne lehetünk gyávák, nem futamodhatunk meg, de most mégis azt mondom, el kell mennünk innen minél előbb. Át Ausztriába, aztán tovább. Mert ha maradunk…akkor finoman szólva sem vár ránk fényes karrier. Itt olyanoknak van jövője, mint Pálfalvi.
– De mégis, mit akarsz csinálni?
– Előbb-utóbb ide fognak küldeni valakit. A szerencsétlen Vojtek nem lesz nekik nagy segítség. Hiába vezeti a politikai osztályt, úgy vered át, ahogy akarod. Számukra én vagyok a nagy fogás, szóval biztos küldenek majd Pestről valakit. És tudod, miért mondom ezt? Mert mi is így csináltuk annak idején!
A férfi egy pillanatra elkomorult. Eszébe jutottak a Katpolon töltött évek, a kihallgatások, a verések. A gyomra egy pillanatra görcsbe rándult, ahogy újból rátört a felismerés, hogy ez a rendszer felhasználta, aztán eldobta, mint valami véres rongyot, és ez felkorbácsolta a dühét.
– Szóval jönni fog valaki, és nekünk fel kell készülnünk rá.
– Mégis hogyan?
– Kell pár megbízható ember. Te régebb óta szolgálsz itt, tudni fogod, kire lesz szükségünk. A többit bízd rám. Ahogy mondtam, ismerem a módszereiket. Figyelni fogjuk őket, hogy egy lépéssel előttük járjunk. Ezzel időt nyerhetünk.
– És aztán? Aztán, mi lesz? Csak úgy átsétálunk a határon?
– Pontosan – mosolyodott el a társa, és a szeméből elégedettség tükröződött.