Ez a blog nem a személyemről szól, nem is az életemről, még ha elsőre úgy tűnik, az alábbi bejegyzés sokkal személyesebb, mint a korábbiak.

Pénteken vettek (vettünk) végső búcsút dr. Györgyi Kálmán, egykori legfőbb ügyésztől. Sok mindent mesélhetnék vele kapcsolatban, hiszen a fiával gyerekkorunk óta vagyok barátok, és ennek okán is számos történet eszembe jut Kálmánnal kapcsolatban. Például az, hogy mennyire furán éreztem magam, amikor közölte, hogy akkor mostantól tegeződjünk. Ugyanakkor ahogy mondtam, ez a blog nem rólam szól, mégis egy apróság kapcsán a Csengőfrásznak van némi köze Kálmánhoz.

Nyaraink nagy részét egy balatoni társasüdülőben töltjük most is, mint ahogy gyerekkorunkban is. Néhány évvel ezelőtt, amikor már megfogant a regény gondolata, egy nap megjelent az üdülőben. Már nem emlékszem pontosan, hol jártam az írásban, de valahogy szó szót követett, és kiderült, hogy én mit is csinálok. Emlékszem, nézett rám elkerekedett szemekkel, mert feltételezem őt is meglepte, hogy az ÁVH-ról írok regényt, aztán azon a mély hangján azt mondta, ez nagyon érdekes, és neki vannak könyvei, amik a témával foglalkoznak, és majd megkeresi őket, hátha érdekel engem. Mondtam, hogy persze, és örültem ennek, mert ez az egész nagyon jól esett akkor. Végül sosem tudtam meg, milyen könyvekre is gondolt, nem éreztem úgy, hogy vissza-visszatérően rá kéne kérdeznem. A Csengőfrász így is elkészült. És a regényem kapcsán én ezt az emléket őrzöm dr. Györgyi Kálmánról.

És még egy csomó, más, személyeset. Nyugodjék békében.