Mindenek előtt kezdjük egy friss olvasói véleménnyel:

“Nagyon sokat gondolkodtam olvasás közben azon, hogy pontosan hova is helyezzem el magamban ezt a könyvet, teljesen másra számítottam akkor, amikor belekezdtem. Aztán a szerző utószava elég sok mindent helyretett bennem is, így azt hiszem, most könnyen meg tudom fogalmazni: ez egy jól olvasható, gördülékeny stílusú, alapos kutatómunkával elkészített regény az 1950-es évek Magyarországáról, a csengőfrászról és a rettegésről, krimibe ágyazva. Nem a klasszikus, fajsúlyos szépirodalom, és nem is akar az lenni, ez szerintem külön nagyon jót tesz neki. Helyenként egészen naturalista részletei miatt én csak felnőtteknek, legfeljebb középiskolás éveik végén járóknak javaslom, a korszak és a szórakoztató irodalom iránt érdeklődőknek telitalálat.”

Másrészt ha szeretnétek találkozni, esetleg kedvezményesen könyvet venni, dedikáltatni, vagy beszélgetni, akkor gyertek el csütörtökön az alábbi rendezvényre: https://www.facebook.com/events/695734617548579/

A múlt héten kétség kívül termékeny napokat tudhatok magam mögött, de egy dolog már biztosan látszik: a második könyvet nehezebb lesz megírni. Leginkább azért, mert az elmúlt négy évben az életem is sokat változott. Változott a munkám, a munkából lecsíphető szabadidő mennyisége, avagy a regényírásra fordítható idő. Rengeteg egyéb dolgot kell csináljak ebben a félévben, így ha hetente 2-3 órát a levéltári munkára tudok fordítani, azt már soknak tekinthetjük.

De mégis mi történt múlt héten. Visszatértem az ÁBTL-be, ahol utoljára 2015-ben jártam kutatni. A kávéautomatát azóta lecserélték, igen menő biokávét lehet venni, de a Hunyadi téri piacon sokkal jobb. Első körben Pálffy Györggyel kapcsolatban olvastam aktákat, akiről majd később külön posztban írok. Aztán összefutottam Okváth Imrével, akinek a kutatásai főként a Katonapolitikai Osztály tevékenységére fókuszálnak. Röviden elbeszélgettünk, majd addig nyüstölt, míg végül elmondtam neki a regény cselekményének főbb pontjait is. Nagyon tetszett neki, és persze segítséget ajánlott. Ezután felvettem a kapcsolatot a Hadtörténeti Levéltárral is, ahol szintén segítséget ígértek, bár a levelemre azóta sem érkezett válasz. Ebből is láthatjátok, hogy a regényírás, főként ebben a témában azért messze több, mint hogy akkor most leülök írni.

És végül. Egyre többen nyaggatnak azzal, hogy ez a történet a mozivászonra kívánkozik. Persze filmes szponzort találni majdhogynem nehezebb, mint kiadót találni. Minden esetre a sok pozitív visszajelzés felbátorított, és a világhálón megkerestem az utóbbi évek egyik legkeresettebb forgatókönyvíróját, aki nem mellesleg több, az állambiztonsággal, illetve politikai rendőrséggel foglalkozó film írója. Ajánlottam neki egy könyvet, és azt a választ kaptam, hogy érdekli a téma. Persze sokkal valószínűbb, hogy ez a végén vakvágány lesz, de sosem lehet tudni. Legyünk bizakodóak.