Több mint egy éve volt, hogy teljes egészében közzétettem a regény bevezetőjét. Utána, ahogy haladtam az írással, mindig megosztottam egy-egy apró részletet is. Most, hogy a könyv már tényleg a kanyarban van, és az oldalt is többen kedvelik, gondoltam ismét elérhetővé teszem a bevezetőt. Hátha ez meghozza a kedvet, hogy előrendeljétek a könyvet, vagy megosszátok az oldalt. És remélem tényleg öröm lesz majd olvasni a többit is.

“1947. június 21., Kelenföld

– És ezért kellett nekik az én Ferimet elvinniük? – tört ki az asszonyból a zokogás.

A nap már lemenőben volt, és ahogy a sugarak áttörtek az aprócska ház kosztól feketéllő ablakain, tompa fény vetült a konyhaasztal körül ülő négy alakra. Az ötvenes éveiben járó nő remegő kézzel gyűrögette a kezében lévő konyharuhát. Tőle balra egy idősebb, őszülő hajú férfi ült, tenyerében egy fogpiszkálót görgetve próbálta oldani a lelkében dúló feszültséget. Mögöttük a sarokban két, húsz év körüli fiatalember támasztotta a falat. Míg egyikük az érezhetően nyomott hangulat ellenére is megpróbált mosolyogni, társa arcán szemernyi érzelem sem tükröződött.

– Pontosan nem tudnám megmondani – felelte az öreg –, de azt hiszem mindent megtettek a miniszterelnök eltávolítása érdekében. Sőt, még az is lehet, hogy több aljasság történt az ügyben, mint amit nekem elmondtak, de azt gondolom, a fia csak egy feláldozható gyalog volt ebben a sakkjátszmában.

Az asszony mereven nézett maga elé, láthatóan nem tudta megemészteni a hallottakat. Tekintete átsiklott a mellette ülő férfi kérges arcán, majd megállapodott a sarokban ülőkön, mintha tőlük várna segítséget.

– De hát a Feri nem ártott senkinek, miért akarta őt Rákosi félreállítani? – kérdezte ekkor a mosolygós arcú.

– Nézd fiam – folytatta az öreg –, ha azt gondolod, hogy ezeknek bármi is szent, azt felejtsd el azonnal! A miniszterelnök az útjukban volt, eldöntötték, hogy mennie kell, és addig–addig gyötörték, míg végül rákényszerült a lemondásra. Önként nem tette volna meg, az biztos, a titkárával pedig csak megpróbálták sakkban tartani.

– És akkor most mi lesz? – lépett közelebb a fiú, de miután kimondta a kérdést, érezte, erre egyszerűen nincs válasz.

– Nézzétek, azért is hívtalak ide benneteket, mert ti álltatok a legközelebb Ferihez, és gondoltam jobb, ha tudjátok, mi történt valójában. Amikor néha elkísérte a miniszterelnök urat, a kocsiban volt időnk beszélgetni. Sokat mesélt rólatok. Arról is, hogy az utóbbi időben milyen gyakran jártatok ide.

A beszélgetést a sípoló gőz hangja törte meg. A sparhelten lévő lábosban felforrt a víz, és a fedő alól sivítva szökött ki a levegő. Az asszony lassan felállt, félrehúzta az edényt, majd egy villával néhány szem főtt krumplit tett ki egy tálba, melyet az asztal közepére rakott. Még most sem tudott megszólalni. Alvajáróként lépkedett a konyhában, majd hirtelen, mintha valami eszébe jutott volna, kisietett a helyiségből.

– Fiúk – folytatta az öreg, és a szájába vett egy kis darab krumplit –, most, hogy magunk maradtunk, elmondhatom, hogy ezek nem riadnak vissza semmitől. – Egyszerűen képtelen volt a szájára venni Rákosi nevét. A Svájcban történtek óta valami véglegesen megváltozott benne. – Én is csak a miniszterelnöktől tudom – folytatta –, hogy tavaly nyáron valaki rálőtt a kocsijukra a minisztérium előtt. A ti Feritek odabent ült, amikor a golyó átfúrta a tetőt, de gyanítom, nem neki szánták. Az életük akkor csak a szerencsén múlott. Ezek után kész csoda, hogy ilyen sokáig vártak az eltávolításukkal.

– És úgy gondolja, jobb, ha ezt elhallgatjuk Erzsi néni elől? – kérdezte újra a mosolygós arcú, de elkomorodó tekintete azt sugallta, végre kezdi megérteni az ügy komolyságát.

– Azt gondolom, épp elég neki, hogy a fiát elvitte az ÁVO. Ennél jobban ne rémítsük meg.

Ebben a pillanatban kinyílt a konyhaajtó, és az asszony egy halom vértől összeszáradt ruhát dobott le a padlóra.

– Szerda volt – kezdte. – Tudom, mert megígérte, hogy este meglátogat. Aztán nem jött. És nem jött másnap sem, meg pénteken sem. Nem is üzent. Ekkor már elkezdtem aggódni. Bementem a minisztériumba, ahol mondták, hogy két civil ruhás nyomozó jött érte. Gondoltam, csak egy helyre vihették, így elindultam az Andrássy út 60.–ba. Egy óra várakozás után fogadott egy tiszt, aki nevetve közölte, hogy felejtsem el egy időre a fiam, és a kezembe nyomta ezeket itt.

Ahogy nézte a kezében tartott gyűrött, vérfoltos inget, újra rátört a sírás. Az öreg a fejét ingatta, a két fiatalember is némán meredt maga elé. Mindannyian tudták, hogy akit egyszer elnyel az ÁVO gépezete, az ritkán kerül ki belőle élve.

– Minden rendbe fog jönni – szólalt meg az este során először a sarokban álló, hallgatag fiatalember. Hangja hidegen, fémesen csengett a szobában. – Ki fogják engedni, meglátja. Szóval, mi nem is zavarunk tovább, lassan indulnunk is kéne – nézett jelentőségteljesen a többiekre.

– De… – kezdte volna az öreg, ám ahogy tekintete találkozott a másik ellenvetést nem tűrő pillantásával, szótlanul felállt, és a mosolygós arcúval a bejárati ajtó felé indultak.

– Köszönök mindent, János, és maguknak is fiúk, hogy eljöttek. Ha a környéken járnak, nézzenek be bátran, én itt leszek.

– Ne aggódjon, Erzsi néni, minden rendbe fog jönni – ismételte meg a fiatalember, és hangja ezúttal is szinte tapintható volt a levegőben. Legbelül valami furcsa eltökéltséget, határozottságot érzett. Remélte, ez ad némi önbizalmat az asszonynak is.

A vendégek udvariasan elköszöntek, majd kisorjáztak az udvarra, ahol egy kopott Ford Eifel parkolt. A távolban kezdtek kigyúlni a város fényei, de körülöttük nem volt más, csak néhány rozzant viskó, melyekben alig–alig pislákolt a gyertyák fénye. Az öreg a volánhoz ült, a két fiatalember hátra. A felberregő motor hangja megtörte a külváros koraesti csöndjét.

– Nézzétek, fiúk, én tényleg nem tudom, mi fog itt történni, de ha lehet, hagyjátok el az országot! A kommunisták fenekestől felforgatnak majd mindent, és ismétlem – egy pillanatra azt gondolta, képes kimondani Rákosi nevét, de végül nem tette –, ezek bármire képesek.

– Nem! Egyszerűen nem mehetünk el innen! – fakadt ki az eddig szófukar fiú. Egész este hallgatott, de közben vadul cikáztak fejében a gondolatok, s most, ahogy ott ült az autó hátsó ülésén, úgy érezte, az ötletek lassan kezdenek összeállni egy világos képpé, egy szándékká, egy tervvé. Minden rendbe fog jönni!

– És mégis mit akar csinálni? – fakadt ki az öreg. – Panaszt tesz az ÁVO–nál, hogy jogtalanul tartóztatták le a barátját? Vagy a miniszterelnök–helyetteshez fordul? Vagy valamelyik újságban megjelenteti, hogy a kommunisták megzsarolták Nagy Ferencet, és ezért mondott le? Mert akkor maga is mehet a Feri után, nem kell sokat várnia! Egy–két nap, és már ott is lesz az Andrássy út 60.–ban!

– Nem, egyáltalán nem. Tudom, hogy ez nem oldana meg semmit, mert a rendszer a fejétől bűzlik! Ez a rendszer nem a szabályokra épít, hanem az önkényre. És itt nem csak a Feriről van szó! Érte bármikor tűzbe tenném a kezem. Az egész rendszerről beszélek, ami felhasználta, majd eldobta. És ezt teszi majd magával és velem is. Ha változtatni akarunk rajta, akkor azt a téglát kell kibontanunk, amitől az egész ház összeomlik.

– Mégis, mire gondol? – kérdezte az idős férfi, amint lassan gázt adott.

– Majd meglátja…majd meglátja. Itt maradunk, és megtesszük, amit lehet, ugye? – nézett a mellette ülő társára.

Az némán bólintott. A kocsi jobbra kanyarodott az úton, majd lassan maga mögött hagyta Kelenföldet, és a belváros felé vette az irányt.

1950. január 23., Budapest, Ferencváros

A fiatal férfi, vacogó fogakkal lépett be a lakásba. Odakint erősen havazott, és a hőmérséklet is jócskán nulla fok alatt volt. Lehúzta a kesztyűit, és megpróbált egy kis meleget lehelni elgémberedett ujjaiba. Végül kabátban ült le a szoba közepén álló fotelba, és maga elé terítette a napilapokat. Legfelülre tette a Szabad Népet, bár tudta, a többi lapban nagyobb az esélye, hogy rábukkanjon arra, amit keresett. A főcímek nem is érdekelték, rögtön az apróhirdetés rovathoz lapozott, majd csalódottan tette félre az újságot. Hasonló eredményre jutott a Népszava, a Kis Újság, és a Szabad Szó esetében is, de a Magyar Nemzetben végre megakadt a szeme egy elsőre furcsának tűnő mondaton: „Héj és mag nélküli zöld cseresznye nagy tételben eladó. Jelige: kukacos”.

A férfi elégedetten dőlt hátra széken. Hát elkezdődött, gondolta magában. Minden rendbe fog jönni!”