A mai vasárnapi bejegyzés egybeesik a Szentestével, így kár is lenne bármi olyat írni, ami kapcsolódik a regényhez, vagy az ÁVH-hoz. Mint azt többször is leírtam, alapvetően nem történelmi témájú novellákat szoktam írni, mert a fantasy világa sokkal közelebb áll hozzám. Az írásaimat kezdetben is Poe, Lovecraft, és Gaiman határozták meg. Tavaly írtam egy karácsonyi novellát, és az ismerőseimnek meg is osztottam a facebookon. Ezt idén is megismételtem, és bár azt gondolom, hogy a blog olvasóközönsége talán más jellegű írásokat olvasna szívesen, de talán érdemes elolvasni. Boldog Karácsonyt mindenkinek.

Hógömbök

A szél végigsüvített a téli tájon, s a havat fehér fergetegként repített tova, miközben buckákat halmozott fel az út mentén. A kordé szinte csak lépésben haladt előre. A kocsit vontató szamár szőrére ráfagyott a hó, miközben kitartóan lépkedett a keményre fagyott ösvényen. A bakon egy öregasszony ült, s bár medvebőr kabátja és kucsmája megvédte a hidegtől, mégis szívesebben lett volna egy meleg épületben, de tudta, vannak dolgok, amiket meg kell tennie. Egyik kezével a gyeplőt tartotta, a másikban a nyakában lógó medvefogat szorongatta, s közben egyre csak a hóviharba vesző tájat figyelte.
Aztán hirtelen meglátott valamit, és nagyon rántott a gyeplőn. Lemászott a kocsiról, és elindult a távolban heverő sötét test felé. Vagy százlépésnyire az úttól egy kutya csonttá fagyott teteme hevert a hóban. Az asszony letérdelt mellé, és végigsimított az állat bundáján. Valószínűleg elszökött otthonról, állapította meg. Szomorúan csóválta meg a fejét. Ez már a harmadik állat ebben a hónapban, és még alig telt el egy hónap az évből. Tudta, ez csak a kezdet.
Megfogta a kutya hátsó lábait, majd elvonszolta őket a kocsihoz. Nagy nehezen felpakolta a kihűlt testet, egy másik mellé. A férfire az erdő mellett talált rá. Talán eltévedt, vagy kint élt egy barlangban, nem tudta biztosan. Egy ponyvával letakarta őket, majd visszaszállt a bakra, és továbbindult.
A vidék szegény volt, és sok ember vált akarata ellenére is földönfutóvá. Amíg az időjárás kedvező, a lét is elviselhető, de amikor beköszöntött a tél és a fagy, minden nap a túlélésért kellett küzdeniük. Tudta ezt jól az asszony is, bár segíteni ő sem tudott. Ugyanakkor nem nézhette tétlenül ezt a sok, szerencsétlenül járt lelket, így hát télidőben szorgalmasan járta a vidéket. Néha egész heteket töltött távol a falutól, keresztül kasul átutazva a környékbeli falvakat és erdőségeket. Nem akart mást, csak megadni nekik egyfajta végső tisztességet.
A tél különösen hosszú volt, s a hegyekben még március végén is fagyosak voltak a hajnalok. Végül szép lassan kitavaszodott, és a kis szamár húzta kordét bevontatta a hátsó kertbe. Tudta, egy jó darabig nem lesz rá szükség. Néha kijárt a közeli dombokra gyógyfüveket gyűjteni, mert a falusiak mindig megjelentek nála, hogy adjon valamit a fájdalmaikra, vagy esetleg készítsen szerelmi bájitalt a falubeli lányok elcsábításhoz. Ő pedig segített nekik, elfogadta az apróbb ajándékokat, és igyekezett gondtalanul tölteni a nyarat. Tudta, előbb-utóbb újból beköszönt a tél, s akkor megint csak akad dolga elég.

Hideg tél volt, hosszú évek óta az egyik leghidegebb. Befagytak a csatornák, és hatalmas jégcsapok nőttek az ereszcsatornákról. A tavasszal sártengerré változó út keményre fagyott, és a lovas kocsik zötykölődve robogtak rajta tova. Az emberek behúzódtak a házaikba, és csak akkor mozdultak ki, ha valami halaszthatatlan dolguk akadt.
A fiú és a lány kézen fogva sétáltak be a faluba, szemük meleg hely után kutatott. A szökés közös ötlet volt. Nem volt náluk sok minden, pár váltás ruha, némi élelem, és egy kevés pénz, hogy boldoguljanak, mégis azt gondolták, ez pont elég lesz a boldogságukhoz, és ahogy egymásra néztek, tudták, jól van ez így. Nem számított a szülők tiltakozása, néhány barát rosszalló tekintete, és az egykor volt szerelmek károgása. Csak ők voltak, és a kétszemélyes világuk. Új életet akartak kezdeni, tisztát, távol mindentől és mindenkitől, hogy végre úgy éljenek, ahogy szerettek volna.
Az első pár nap a körülményekhez képest jól telt, bár a kevés pénzből csak olcsó és hideg szállásra tellett, de egyelőre beérték ezzel is. Majd csak találnak egy helyet, ahol megállapodhatnak, ahol lesz egy külön kis zuguk, s végre nem háborgatják őket. Ugyanakkor az ország e távoli vidékén mindig is furcsán néztek az idegenekre, ezért eleve nehéz volt boldogulniuk. Ebben a faluban is azt kellett érezniük, hogy a hátukba tekintetek nyilai fúródnak.
A hideg elől behúzódtak a fogadóba, de ahogy beléptek, egy pillanatra megfagyott a levegő, s minden szempár rájuk szegeződött. Aztán az emberek visszatértek a poharukban lévő zavaros italokhoz, de azért néha-néha felpillantottak az idegenekre. A csapos, egy hórihorgas kopasz férfi szinte meg sem várta, mit akarnak, csak úgy foghegyről vetette oda, hogy, nincs kiadó szobája az éjszakára. Pár garasért kaptak ugyan egy-egy tányér híg levest, de érezték a rosszallást az emberek tekintetében. A fiú megszorította a lány kezét, és bátorítóan rámosolygott.
Ahogy kiléptek a hóesésbe, arcukba hópelyheket vágott a szél. Szorosabbra húzták a kabátot, és elindultak a főutcán. Már késő volt, hogy tovább menjenek, így kénytelenek voltak meghúzódni valahol a faluban. Leszólítottak pár kedvesnek tűnő falusit, és némi pénzt is ígértek cserébe a szállásért, de mindenütt csak elutasítást kaptak. Hiába néztek ártatlan szemekkel a felnőttek arcába, azok tekintete fagyos maradt. Órákig talpaltak a hidegben, hátha találnak egy helyet, ahol meghúzhatják magukat.
Minden rendben lesz, ölelték meg egymást bátorítóan. Egy darabig még járták az utcákat, de egyre inkább kezdték feladni a reményt. Végül kisétáltak a falu szélére, ahol szemük megakadt egy látszólag használaton kívüli épületen. Az ablakokat mind bedeszkázták, fény sem szűrődött ki a réseken keresztül, és a kertkapu is tárva-nyitva állt. Körbejárták a házat, de semmi nyomát nem találták, hogy valaki is lakna odabent.
A fiú megpróbálta felfeszíteni az ajtót, majd rugdosni kezdte a zárat, de az csak nem adta meg magát. Később a kertben talált vaskosabb fadarabbal megpróbálta lefeszegetni az ablakokat fedő deszkákat, de ezúttal sem járt sikerrel. Kétségbeesetten járt körbe-körbe, hogy hátha talál valami utat a biztonságot jelentő épületbe. Egy kamraajtót, egy hátsó bejáratot, bármit, de úgy tűnt a szerencse nem állt melléjük ezen az éjszakán.
Végül talált egy öreg, lyukas esőgyűjtő hordót, és némi fát a kerítés sarkában. Keze majd elfagyott, ahogy elővette hátizsákjából a gyufát, hogy egy kis meleget csiholjon. A nedves gallyak alig akartak lángra kapni, s már épp feladta volna a reményt, míg végül fellobbant egy parányi láng, ami aztán belekapott a nagyobb hasábokba is, és néhány perc múlva némi melegség áradt a hordóból. Nem lesz semmi baj, súgta újra a lánynak, és magához húzta. Ez az este is eltelik majd, s holnap talán egy kedvesebb faluban köszönt ránk az éj. Összebújtak, és igyekeztek minél közelebb ülni a hordóhoz.
A szél felerősödött, és a csontjakig hatolt a hideg, de ők csak szorították egymást, és gőzölgő leheletükkel próbálták felolvasztani az arcukra kiült deret. Szemük le-lecsukódott, és szép lassan elmosódott előttük a tűz narancsszínű lángja.

Már hajnalodott, mikor az asszony szamár vontatta kordéja begördült a faluba. A medvebőr bundát vastagon dér borította, ahogy a kendője alól kibukkanó hajszálak is keményre fagytak az éjszakai út alatt. A kocsi hátuljában egy halott juhászkutya hevert. Ahogy aztán az első házhoz ért, valami furcsa, bizsergő érzés lopakodott fel a tarkóján. A levegőben enyhe füstszagot érzett. Körbenézett, és ahogy tekintete a tűz felé tévedt, erősen meghúzta a gyeplőt. Közelebb ment, talpa alatt ropogott a hó. A hordóban még parázslott pár gally. Szomorúan állt, és csak nézte-nézte a földön heverő két egybeforrt alakot.
Percekig csak állt, és próbált rájönni, hogy kerülhetett ide a két gyerek, s vajon mi űzte őket ki a hidegbe. A fejét csóválva gondolkodott, majd nagyot sóhajtva közelebb ment, és felnyalábolta a lány élettelen testét. Ő csak segíteni akart.

Amikor a fiú felébredt, nagy pelyhekben esett a hó. Újra ott álltak kettesben a hóesés közepén összeölelkezve, boldogan. Az ugyan nem értette, mit keres közöttük egy bozontos szőrű kutya, de nem is érdekelte. Csak a lányt látta, és szemében az öröm tündöklését.

Közeledett a karácsony, a faluban megjelentek a vásárosok, akik a főtéren árulták portékáikat a környékbeli falvakból. Az idős asszony szorosabbra húzta magán a medvebőr bundát. Nyakában fogak és csontok zörögtek. Zsákjából precíz, akkurátus rendben pakolta ki az áruit, mézeskalácsot, gyógynövényeket, bájitalokat, melyre mindig volt kereslet, néhány nyakba való amuletteket, és hógömböket. Ahogy megrázta őket, felkavarodott bennük a hó, és hullani kezdett az üvegbe zárt alakokra.
A legtöbben állatok voltak, főként kutyák és macskák, vagy erdei állatok, de néhányban emberi alakokat is felfedezhettek az érdeklődő vevők. Az egyikben egy fiatal fiú és egy lány állt kézen fogva, közöttük bozontos szőrű kutya nézett fel rájuk csillogó szemekkel. Ekkor egy kisfiú lépett a pulthoz. Tágra nyílt szemmel vizslatta az üveggömböket. Megcsodálta mindegyiket, s közben kérdőn a szüleire nézett a háta mögött álló szüleire.
Az anyja rámosolygott, és bólintott. Hosszas válogatás után a fiú végül a kutyás párt választotta. Boldogan vitték haza a hógömböt, melyet a kandalló tetejére raktak. Lefekvés előtt még újra felrázták, és gyönyörködtek az üveg mögötti hóesésben, mely újra és újra beburkolta a benne álló fiú és lány alakját. Immár örökké.