Mindenek előtt elnézést kérek, hogy a blog majd három hétig eltűnt, vagyis inkább csak elhallgatott. Ez elsősorban az egyetemi munkáim miatt alakult így, ugyanis két hétig nem nagyon voltam elérhető. Ugyanakkor ahogy korábban is jeleztem, a nyári időszakban kicsit ritkábban írok bejegyzést, hiába, mindenhol uborkaszezon van.

A mai napon két kiadónak is írtam egy érdeklődő levelet. Mindkettőt körülbelül 5 héttel ezelőtt kerestem meg, s egyiküktől akkor az a válasz érkezett, hogy még olvassa a megfelelő szerkesztő kolléga. Most meg nyár lesz, mindenki nyaral, de azért hátha történik valami.

Mostanában egyre többen kérdezik, hogy mi a helyzet a regénnyel, ami jól esik, azaz van rá érdeklődés, és sokan nem hiszik el, hogy a kiadás ennyire borzasztóan nehéz. Hát az. Néha én is kezdem elveszteni a hitet, de azért sok reményt fűzök a fenti két kiadóhoz. Minden esetre ahogy megígértem, közzéteszek egy rövid részletet a következő, immár 10. fejezetből, melyből az is kiderül, miért is adtam végül a ‘Csengőfrász’ címet a regénynek.

“Az órájára pillantott. Nem sokkal múlt negyed kettő, s valaki az ajtaján dörömbölt. Aztán megszólalt az ajtócsengő, és ezúttal tényleg elfogta a rémület. Az éjszaka közepén ritkán kopogtatnak nála, ami csak egy dolgot jelenthetett, de mire idáig jutott, egy érces férfihang szólalt meg a bejárati ajtó felől.

– Kinyitni! Itt az Államvédelmi Hatóság!

Zánkay hirtelen azt sem tudta mit csináljon. Előbb-utóbb muszáj lesz ajtót nyitnia. De mégis, hogy találtak el hozzá, és mit akarhatnak tőle?

– Nyitom már! – kiabált ki.

Riadtan nézett szét a lakásban, és azon gondolkodott, vajon mit tudna elrejteni a nyomozók elől, de tudta, ha felforgatják a lakást, úgyis megtalálják, amit akarnak. Eközben odakintről újból dörömbölni kezdtek, és érezte, nem várhat tovább. Krétafehér arccal nyitott ajtót. A folyosón két férfi állt, de se nem magasak, se nem széles vállúak nem voltak, holott Zánkay korábban azt gondolt, a letartóztatást végző nyomozók mindig jó fizikumú, drabális emberek, a kint álldogálók viszont egyáltalán nem tűntek ennyire fenyegetőnek.

– Semsei Szabolcs? – kérdezte egyikük.

– Nem – nyögte a színész. – Nem – ismételte meg a nyomaték kedvért.

Az nyomozó a papírjaiba nézett.

– Semsei Szabolcs, Sobieski utca, harmincnyolc, második emelet tizenkettő.

– Tizenkettő? Nézzék, a cím egyezik, de ez a kettes lakás – nyögte Zánkay. – A lépcsőtől balra kezdődik a számozás.

Látszott, a nyomozók kicsit elgondolkodnak ezen.

– Mutassa a papírjait! – dörrent rá a másik nyomozó.

Zánkay beloholt a nappaliba, s közben hallotta, odakint kissé indulatosan beszélget a két államvédelmis. Mikor visszatért, azok épp csak egy pillantást vetettek az iratokra, majd szó nélkül távoztak. Zánkay ráfordította a kulcsot, de szemét a kémlelőnyílásra tapasztva figyelte, mi történik odakint. A két nyomozó megállt a lépcsőnél, újraszámolták az ajtókat, majd megálltak a tizenkettes előtt, melyről a többihez hasonlóan hiányzott a szám.

Újra kopogtattak, és hosszas beszélgetésbe kezdtek az ajtót nyitó férfivel. Zánkay nem ismerte túl jól a szemben lakót, úgy emlékezett, talán mérnök lehet. Látta Semsei hitetlenkedő arcát, amikor a nyomozók belökdösték a lakásba. Aztán becsukódott az ajtó, és percekig nem történt semmi. Majd negyedóra is eltelt, mire újra megjelentek, és Semseit a pizsamájában vitték el bilincsbe verve, felesége az ajtóban állva küszködött a könnyeivel.

Amint eltűntek a lépcsőházban, Zánkay leroskadt az előszoba padlójára. Hiába mentek el a nyomozók, újra elfogta a pánik, hevesen vert a szíve, és a hátán végigcsorgott az izzadság. Még most sem tudta elhinni, hogy megúszta! Csak a véletlenen múlt, hogy nem rontottak be a lakásába, és kezdtek szó nélkül felforgatni mindent. Kiment a konyhába, és az egyik hátsó polcról levett egy üveget, aminek az alján maradt még némi pálinka, majd egy hajtásra kiitta az egészet. Érezte, újra görcsbe rándul a gyomra, s még mielőtt a vacsorája feltört volna belőle, kirohant a fürdőbe. Percekig öklendezett, mire sikerült végül kitámolyognia a szobába.

Visszadőlt az ágyába, és próbált mélyeket lélegezni, hátha elmúlik a rosszulléte.”