Nos, mindenek előtt az idő továbbra is elég lassan halad előre. Ahogy múlt héten olvasható volt Barbara (most már adjunk nevet neki) levele, még februárig kér tőlem némi türelmet. És akkor majd találkozunk, és lesz valami…amitől elég sokat várok. Ez viszont még legalább két hét, addig pedig türelmetlenül várok és várok. Hogy mégis megosszak egy örömteli eseményt, a mai nap ez történt velem. A regényírási ambícióim sok ismerős és barát számára ismertek. Hétvégén nem voltam Pesten, és délután épp a kocsiból pakoltam fel a cuccokat, amikor is észrevettem, hogy a közelben parkoló taxihoz épp lejött egy fiatalember a sofőrrel, akit történetesen még az általános iskolából ismertem, és R. egyből azt kérdezte: Na, hogy áll a regény? Mert ő olvasná már! 🙂 Türelem, türelem, mert most úgy tűnik, van remény.
De térjünk kicsit vissza a 8. fejezethez. Elég sok apróságnak utánajártam annak idején. Példának okáért annak is, hogy mit adtak elő a Bábszínházban a regény idejében. Azt gondolná az ember, hogy ennek nincs jelentősége, de engem érdekelt, és nem egy fiktív darabot akartam beleírni. A színházi műsort pedig a Hungaricana adatbázisból érhető el. Amúgy A hiú kismackót, illetve A kiskakas és a török szultánt adták elő 1950 márciusában.
Az egyik mellékszereplőnek eredetileg egy borsodi akcentust írtam. Pont akkor túráztam át a Csereháton, ahol az egyik szállásadóm kicsit furcsán beszélt, minden á hangot ó-nak mondott. Aztán meggyőztek, hogy ez elég idegesítő, és ha valaki sokat él távol a szülőfalujától, az fokozatosan elveszti az akcentusát. Így ez kimaradt. Amúgy a nénivel való beszélgetésben hangzott el, hogy az “ördög szarta ide a kommunistákat”, ami annyira megtetszett, hogy bele is írtam a szövegbe. 🙂
Talán korábban írtam már arról is, hogy az egyik főszereplőm, Kolacsek Vince elsősorban karikaturista, és ez csak azért alakult így, mert akkoriban volt a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet, és valahogy ez megmaradt bennem. Amikor az általa rajzolt karikatúrákról írok, az csak részben az én fantáziám szüleménye. Sok eredeti képet és viccet felhasználtam a korabeli Szabad Szájban megjelent képekből.
És végül, de nem utolsó sorban, elég sok utalás található az ún. Standard perre, ami épp 1950 tavaszán zárult le. Erről bőséges információt lehet találni a neten is, például itt. Akkoriban még nagyon élénken élt ez a köztudatban, ezért is volt fontos, hogy újra és újra előkerüljön, még ha a cselekmény szempontjából nincs is igazi jelentősége.
Nos, ennyit gondoltam mára. Reménykedjünk, hogy talán nem kell kivárni a februárt, és egy újabb lépést tehetek a kiadás felé.