A falka (karácsonyi novella)

Ígéretemhez híven…alább a nem ÁVH témájú novellám Karácsonyra. Boldog ünnepeket, és köszönöm, hogy követed a blogot.

 

Cserhalmi Dániel

A falka

– Maga mindent megpróbált – közölte együtt érző hangon az asszisztensnő.

– Igen – felelte a doktornő, és kezét végigsimította az állat kopottas bundáján.

A halált sosem könnyű elfogadni, és ez kezdetben még nehezebb volt. Sokáig kísértette az emlék, amikor először kellett elaltatnia egy kutyát. Sajnált minden állatot, akik a rendelőben lehelték ki a lelküket. Aztán valahogy sikerült átlendülnie ezen a furcsa, mardosó érzésen, s bár minden egyes beteget egyformán sajnált, tudta, a halál elkerülhetetlen.

Most sem az fájt neki igazán, hogy nem tudott segíteni a daganatos németjuhászon, de tudta, hamarosan ki kell mennie a váróba, közölni a hírt a gazdikkal is. El kell mondania annak a kerek képű, tízéves forma kisfiúnak, hogy miért nem tudta meggyógyítani Pamacsot. Amikor bejöttek a rendelőbe, a fiú úgy ölelte magához a kutyát, mintha tudná, utoljára látja.

– Esetleg elmondjam nekik én? – ajánlkozott az asszisztensnője, mintha csak kitalálta volna a gondolatait.

– Nem, hagyja csak Edit. Ez a beszélgetés rám vár.

Kora este, mikor nekiállt bezárni a rendelőt, még mindig a kisfiú járt az eszében. Amikor megtudta, mi történt a kutyájával, még nem sírt, de mikor pár perccel később kipillantott a rendelő ablakán, látta, hogy keservesen zokog a kocsiban. Mégis, mi mást tehettem volna, tette fel magának a kérdést újra és újra, de mindannyiszor ugyanarra az eredményre jutott. Ahogy Edit is megmondta, ő megtett mindent, amit lehet.

Kilépett a külvárosi rendelő ajtaján, és hirtelen arcába vágott a hideg szél. Az idei december különösen hidegnek tűnt, s bár még messze volt Karácsony, sokan szinte biztosak voltak benne, hogy hamarosan leesik az első hó. Kétszer is ráfordította a kulcsot, bekapcsolta a riasztót, fejébe húzta a sapkáját, majd elindult a buszmegálló felé.

Nem szerette a környéket. A szűk, sötét utcácskák hangulata mindig nyomasztóan hatott rá, ezért is igyekezett minél hamarabb hazajutni. Ráadásul két kocsma mellett is el kellett mennie, ahonnan gyakran szóltak utána a már kissé kapatos vendégek. Hirtelen eszébe jutott, elfogyott otthon a tej, de végül meggyőzte magát, hogy nem akar bemenni a közeli éjjel-nappaliba, ahonnét veszekedés zaja szűrődött ki.

Elhaladt a Vaskakas mellett, ahol kivételesen senki nem támasztotta a falat, de pár száz méterrel odébb a Tesó kocsmája nevű italmérés előtt egy kisebb csoport vitatkozott élénken az épület előtt. Ahogy elhaladt mellettük csak pár szófoszlányt kapott el, hogy Fradi, meg kihagyta, és hogy mekkora barom volt valaki.

– Jaj, ne rohanjon már annyira szépségem! – szólt utána egy borízű, reszelős hang.

Tudta, még véletlenül sem szabad megfordulnia, vagy úgy tenni, mintha meghallotta volna, hogy neki szóltak. Csak menni kell tovább, leszegett fejjel. Vagy futni, és abban azért biztos volt, bármikor lesprinteli ezeket a félig ittas melósokat. Egyáltalán nem aggódott miattuk, s magabiztosan haladt tovább a buszmegálló irányába.

Majd egy órát utazott, mire végre belépett a kis, másfél szobás lakásba. Felkapcsolta a konvektort, mert nap közben nem akarta feleslegesen fűteni az üres lakást. A hűtőből kivett egy üveg gyümölcslevet, majd kabátban roskadt le a fotelba. Még mindig nem hagyta nyugodni a halott kutya és a síró kisfiú emléke. Egy ideig magába mélyedve üldögélt a hideg szobában, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bedobott pár ruhát egy sporttáskába, s nem sokkal később már úton volt az edzőterem felé.

Amikor belépett az ajtón, a pult mögött álló széles mosolyú férfi kicsit kétkedő arccal fogadta.

– Nofene! Ma péntek van, nem? Csak mert ilyenkor nem szoktál jönni.

– Igen Geri, péntek van, és szar napom volt. Egyébként meg neked is szép estét! – morgott maga elé a nő.

– Jól van, na! Bocsánat. Szia, de azért ne egyél meg! Futópad?

– Igen – biccentett a nő, majd sietett átöltözni.

Futás közben általában sikerült kikapcsolni az agyát. Nem hallgatott zenét, csak a szívdobogására és a légzésére figyelt. Nem nézett az órára, csak futott egyenletesen a padon, s még akkor sem állt meg, mikor érezte, a vádlijában egyre inkább húzódik egy izom. El akart futni az érzései elől, a halál elől, az elpusztult kutya emléke elől.

Holtfáradtan állt be a zuhany alá, de mégis úgy érezte, kicsit megkönnyebbült.

– Jól vagy? – kérdezte kifelé menet Geri.

– Igen, csak rossz napom volt. Ennyi.

– Látszik, hogy kicsit nyúzott vagy, de azért ne kínozd magad halálra! – próbált együtt érzően mosolyogni a srác.

– Köszi Geri, igyekszem. Lehet, hogy holnap is jövök. Jó éjt.

Másnap reggel kinézett az ablakon, és az égből szállingózó hópelyhek látványa mosolyt csalt az arcára. Ettől a reggel is vidámabban indult. Bevásárolt a közeli piacon, vett néhány ajándékot karácsonyra, mert nem akart mindent az utolsó pillanatra hagyni, majd elindult a délutáni rendelésre.

Szerencsére nem akadt sok dolga, kevés beteg jött, ők is csak enyhe panaszokkal. Zárás előtt fél órával üresen tátongott a rendelő, ezért békésen szörfözött az interneten, mikor fékcsikorgásra lett figyelmes. Pár perccel később egy riadt tekintetű férfi lépett be a váróba, kezében egy véres lepedőbe bugyolált szőrös csomaggal.

– Segítsenek, kérem! – kiáltott a férfi, de addigra már az asszisztensével együtt rohant ki a váróba.

Közös erővel felrakták a vizsgálóasztalra a lepedőt, melyben egy vértől csatakos szőrű kutya feküdt.

– Az út mellett találtam rá – lihegte a férfi. – Csak úgy ott feküdt, valaki elüthette.

– Igen, látszik, hogy valami oldalba kapta – vizsgálta meg közelebbről a kutyát, kinek bal oldalán a bordák teljesen szétroncsolódtak. Megnézte a nyakát, de a nyakörvet valaki korábban levágta róla. A kutya rövid szőrű, vizsla keveréknek tűnt, és látszott, van gazdája. Vagy legalább is volt. – Hol találta pontosan?

– Vecsés előtt pár száz méterre. Amikor megláttam a reflektor fényében fékeztem, ahogy csak tudtam. Amikor kiszálltam, megpróbált szegény lábra állni, de nem ment neki.

– Igen, mert el van törve a két mellső végtagja is – szúrta közbe a doktornő.

– Én meg gondoltam…nos gondoltam behozom ide. Csak tudnak segíteni rajta. Ugye?

– Igen, persze, megpróbáljuk. Edit, köss be neki egy infúziót, én kikísérem az urat – terelte ki a férfit a rendelőből.

Mikor visszatért, a szerencsétlen kutya még mindig mozdulatlanul feküdt az asztalon.

– Nem ő csapta el! Megnéztem a kocsiját – állapította meg.

– Azt gondolta, hogy elütötte, aztán behozta a rendelőbe? Már elnézést, de a legtöbb ember ilyenkor egyenesen továbbhajt – méltatlankodott az asszisztensnő.

– Igen, tudom. Csak egy ötlet volt. Na, nézzük meg jobban, hátha tudunk rajta segíteni, bár – s nem fejezte be a mondatot.

A kutya egyre nehezebben, kapkodva vette a levegőt, csak néha nyüszített fel, a vizsgálat közben.

– Milyen érdekes, az egyik szeme zöld, a másik meg barna – állapította meg Edit.

– Igen, de ez nem segít majd rajta. Számos törése van, valószínűleg belső vérzései is.

– De a chip alapján meg tudjuk nézni, hogy ki a gazdija. Talán csak elszökött otthonról, és most keresik – merengett Edit.

– Igen – s már vette is volna elő a leolvasót, mikor a nyak bal oldalán lévő seb láttán szörnyű gyanúja támadt. – Ne legyen igazam, de szerintem ezt a sebet nem egy kocsi okozta. És ez a kutya nem szökött el otthonról!

Megpróbálta megkeresni a beültetett chipet, de mikor sehol sem találta, kénytelen volt belátni, korábbi sejtése beigazolódott.

– A kutya gazdája valószínűleg kivágta belőle! – állapította meg. – Csak tudnám, ki lehetett az a beteg állat! – tört ki belőle.

– Azt gondolja, hogy…

– Igen, pontosan azt. Egyszerűen megunta, és már nem kellett neki! Lehet, hogy csak ez a szerencsétlen elrágta a papucsát, mert egész napra bezárták otthon. Aztán a gazdi begőzölt, elege lett, és kidobta egy sötét útszakasz közepén. Persze nem volt teljesen hülye, mert tudta, ha valaki megtalálja, akkor egy lelkiismeretes állatorvos akár még vissza is viheti neki. Ezt pedig nem akarta. Kivágta belőle a chipet, aztán kidobta a kutyát a kocsiból, mint valami rongyot, vagy levetett kabátot!

– És hogy találta meg a chipet? – vágott közbe Edit.

– Azt nem tudom. Csináltatott röntgent, vagy csak kikaparta! Csak azt nem értem, miért? Hát mit árthattál te bárkinek is? – simogatta meg az állat fejét.

A kutya barna-zöld szemeiből mintha valamiféle köszönet áradt volna. Lassan felemelte a fejét, és bágyadtan megnyalta a doktornő kezét, aztán újra lehanyatlott az asztalra.

– És most mi legyen? – kérdezte Edit.

– Jó kérdés, de nem tudnám elviselni, ha…- ha ma is meghalna egy beteg, folytatta volna mondatot, de benne rekedt a szó.

Még látta, amint az asztalon fekvő test egy utolsót sóhajt, majd lehunyja a szemét, s ziháló mellkasának fel-le mozgása e pillanatban megállt. Mintha pára szállt volna fel a kutya kitátott szájából, vagy talán épp a lelke távozott belőle.

A két nő némán állt a mozdulatlan test fölött. A doktornő végigsimította a még meleg bundát, lecsukta a szemeket, majd leült az asztala mögé.

– Miért történik meg ez velem? – mondta, csak úgy magának.

– Ne eméssze már magát rajta.

– Igen, de…de hogy tehet valaki ilyet! – csattant fel hirtelen. – Hogy jut eszébe valakinek kidobni egy kutyát az út közepén? Milyen aljasnak kell lenni ahhoz? Milyen kegyetlenség kell hozzá, hogy kivágja a chipet, csak hogy ne hozhassák vissza. Ez az ember…ez meggyilkolta ezt az állatot.

– Igen, de már nem tehettünk érte semmit – próbált önmagára is nyugalmat erőltetni Edit. – Elláttuk, amennyire lehet, de nem tudtuk megmenteni.

– Nem.

– Tudja mit, menjen haza, én elintézek mindent. Pihenje ki magát – javasolta az asszisztense.

– Rendben – egyezett bele a doktornő némi habozás után. – Talán igaza van. Megyek. És köszönöm.

Kilépett a rendelőből, odakint sűrű pelyhekben esett a hó. Összehúzta magán a télikabátot, majd elindult hazafelé. Azért választotta az állatorvosi hivatást, hogy életeket mentsen. Tavaly télen még plusz műszakot is vállalt egy közeli menhelyen, csak hogy segíteni tudjon, és sikerült is az utcára került kutyákat és macskákat megmenteni az éh- és fagyhaláltól. Az elmúlt két nap azonban felforgatta eddigi szilárd hitét, hogy valóban tud-e segíteni az állatokon. Egy lehetetlen küzdelem az egész! Soha véget nem érő harc a halállal.

Közben feltámadt a szél, s felkavarta a hópelyheket, melyek az utcai lámpák fényében megcsillanva olyanok voltak, mint millió világító szempár. Mint millió szempár, amik lassan szállingóztak tova a doktornő után.

Vasárnap ki sem mozdult a lakásból. Bámulta a tévét, olvasott, de az edzéshez már nem érzett magában elég késztetést. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy lemondja a rendelést, beteget jelent, de végül győzött a józan esze.

A rendelő a szokottnál is csendesebb volt. Csak egy idős néni hozta be a tacskóját, aki már második napja hányt otthon. Edit recepteket böngészett a neten, a doktornő meg egy kockás füzetbe firkált unottan, de ceruzája alól minduntalan különböző kutyák képe került a papírra. Nem tudott szabadulni tőlük. Nem tudott szabadulni a haláluktól.

Aztán hétkor bezártak, és nekiindult a városnak. A szél hópelyheket fújt az arcába. Sietett, mert a busz ilyenkor a szokottnál is ritkábban járt. Aztán valahonnan a háta mögül egy hang szólt utána:

– Hova ilyen sietősen, kislány?

Ez nem egy részeg melós hangja volt, és ettől egy pillanatra megtorpant. Ez a hang inkább fenyegető volt, és tudta, ha hátranéz, időt veszít. Tudta, futnia kell.

Hallotta a mögötte koppanó lépéseket, egy férfi lihegő, ziháló hangját. Talán eléri a Vaskakast, és bár irtózott a helytől, mégis jobb ötletnek tűnt, mint bevárni az üldözőjét. Vadul nézett jobbra-balra, hátha meglát valakit, akitől segítséget kérhetne. A távolban már feltűnt a Borsodis cégér, amikor az egyik keresztutcából egy másik férfi lépett ki elé.

– Nem kell annyira futni szépségem! – azzal befogta a nő száját, másik kezével meg hátracsavarta az egyik karját. – Nélkülem soha nem kapod el! – nevetett a lihegve érkező társa felé, aki erre csak egy vaskos köpéssel válaszolt.

A nő teljes erejéből küzdött, de hiába, a férfi keményen szorította a karját így esélye sem volt kivennie a táskájában lévő gázsprayt. Szánalmasan vonaglott, miközben támadói elindultak vele a jobbra nyíló kis utcába.

– Ha nem mocorogsz, jobban jársz – nevetett egyikük, akiből a gyenge utcai fény miatt nem látott mást, csak egy gonoszan vigyorgó, foghíjas mosolyt. Izzadtság és sörszag áradt a pórusaiból még a télikabáton keresztül is. Társából sem látott sokat, mert a kapucnit mélyen a fejébe húzta.

Újabb utcába fordultak be, melyben egyetlen magányos lámpa szórta a betegen sárgás fényt. A szél pengeként metszett az arcukba, havat kavarva föl a járdáról, s a hópelyhek ott kavarogtak körülöttük, mint megannyi fehér csillag. Mint megannyi fénylő szempár.

A két férfi egy lelakatolt ajtó elé vonszolta a nőt, egyik a földre lökte, míg társa a lakat kulcsával babrált, mikor valahonnan kutyaugatás hangját hozta feléjük a szél.

– Mi volt ez? – kérdezte a foghíjas.

– Csak egy kutya. Siess már azzal a zárral! – sürgette a társa.

De az ugatás nem hallgatott el, sőt mintha egyre közelebbről jött volna. Sőt, mintha valami mély, morgó hang is társult volna hozzá. A foghíjas férfi kezéből kiesett a kulcs.

– Az istenit neki! Ne bénázzál – kiáltotta a kapucnis, de ekkor szeme már az utcát pásztázta. Nem hagyta békén az a nyugtalanító gondolat, hogy valaki figyeli őket, de továbbra sem engedett a nő szorításból. – Ne szarakodj már annyit, még meglát valaki!

A hó továbbra is ott örvénylett az utcában, és mindenfelől egyre több zaj törte meg a csendet. Ugatás, morgás, prüszkölés, csaholás, nyávogás, mintha megannyi kóbor állat gyűlt volna köréjük, de nem láttak mást csak szélben repdeső hópelyheket.

Aztán egy fuvallat hirtelen földre döntötte a kapucnist. Ahogy elterült a járdán, fájdalmában felüvöltött, és az arcához kapott. Vér szivárgott a szeme alól.

– Mi az isten? – hőkölt hátra a társa.

Úgy tűnt, mintha a férfi arcát karmok karistolták volna végig. Ijedten nézett körbe, de nem látott mást, csak a gomolygó hópelyheket. A morgás közben tovább fokozódott. A doktornő a földre lapulva latolgatta, vajon elkezdjen-e futni, vagy várjon-e még. Az ázott kutyák semmi mással össze nem téveszthető szagát érezte a levegőben, de az utca üres volt és egy lélek sem mozdult benne.

A két férfi egyre rémültebben nézett körbe. A foghíjas szép lassan, oldalazva elindult az utca vége felé, amerről jöttek. Azt remélte, szép lassan elsomfordálhat, de egy újabb lökés őt is földre döntötte. Mintha valami teljes erejéből a gyomrába öklözött volna.

– Na, húzzunk innen – üvöltötte, és megpróbált fölállni.

A nő csak annyit látott, hogy a férfi négykézlábra áll, majd mintha egy állkapocs ráfogott volna a kabátjára, és elkezdte visszahúzni a földre. Támadói vadul hadonásztak maguk körül, de kezeik csak az üres levegőt markolták. Ruhájukat minden irányból tépte, szaggatta valami, s fejükben agyarak és állkapcsok csattanását hallották. Arcukon karmok és mancsok szántottak végig, majd egy láthatatlan erő elkezdte vonszolni őket az utca sötétebbik vége felé.

– Segítség, kérem, segítsen! – kiáltotta egyikük, de sikolyát elnyelte a sötétség.

A doktornő remegve állt föl, miközben a hangzavar lassan elcsendesült. Nem akarta tudni, hova tűntek a támadói, nem akarta tudni, mi történt velük. Igazán fel sem fogta, az elmúlt perceket. A hópelyhek ott kavarogtak körülötte, ennek ellenére mégis melegséget érzett. Mintha egy kutya nyelve nyalta volna végig a kézfejét. Persze, csak képzelődik, gondolta magában.

Összeszedte a táskáját, felvette a hóba elszórt kesztyűit, majd sietve elindult a buszmegálló felé. Néha hátrapillantott a válla mögött, de az utcában nem látott mást, csak a kavargó hópelyheket. Ahogy megvilágította őket a lámpa, olyanok voltak, mint megannyi világító szempár, s mintha a sok fehéren csillogó pihe között egy zöldet és egy barnát is felfedezett volna.

Biztos csak a szemem káprázik, gondolta magában, aztán sarkon fordult, és elsietett. A hófelhő ott gomolygott körülötte, míg haza nem ért. Aztán felszállt az égbe, szétfoszlott, mintha ott sem lett volna. Kutyaugatás hangját vitte messzire a szél.

2016. december

Share