Mindenek előtt már december van. Remélem a bírálatra tényleg csak a hónap közepéig kell várni. De most valami egészen másról.
Neil Gaiman legújabb kötete a nem fikciós írásait fűzi össze, melyben sokat ír az olvasás jelentőségéről, illetve az írók szerepéről. A bejegyzés innen ered, van egy másik oka is, lásd később. Minden esetre ez juttatta eszembe, hogy ránézzek a gépemen őrzött korábbi írásaimra…és rá kellett jönnöm, a többségük pocsék. 🙂
Azt hiszem, aki írni kezd, először megpróbál valami olyasmit írni, mint az aktuális kedvenc írója. Nekem H. P. Lovecraft volt az etalon a gimnáziumban. Az első írásaim tehát az ő világában játszódtak, és igencsak kezdetlegesek voltak annak ellenére is, hogy a magyartanárom megdicsérte az egyiket. Ezeket a fájlok talán valahol megvannak, talán pár nyomtatott oldal is hever egy doboz mélyén, de szerencsére elég hamar elmúlt ez a korszakom. Neil Gaimant nem véletlenül említettem, hiszen ő volt a másik olyan szerző, aki hatással volt arra, hogy írjak. a később született történetek nem voltak gaimaniek (bármit is jelentsen ez), de keveredett benne a valóság és a fantasy. Valójában ha néha elmerengek, hogy mit is kéne írni, akkor sokkal több ötlet jut eszembe ezen a vonalon, mint ha történelmi regényhez keresnék valami kiindulási pontot. Persze, kevesebb irodalmazás, nagyobb tér a szerzői fantáziának. És most is valami ilyesmi jár a fejemben, de ne rohanjunk előre.
2010-ben írtam egy történetet egy rádióműsorról, amit még most is hallgatok. Egy kicsit nihilista rádiósról szólt, akit éjszaka vezet műsort, melybe egyszer csak betelefonál a Halál, és az életről kezdenek beszélgetni. Kicsit abszurd, de azóta is tetszik, csak újra kéne írni. És írtam egy történetet a Télapóról is, aki nem egy kedves, szakállas öregúr, hanem valamiféle túlvilági szörny, aki az ajándékokkal csalja el a gyerekeket. Egy évfolyamtársam röviden ennyit mondott róla: beteg. 🙂 Tehát jó.
Aztán ez is kezdett kikopni, és a legutolsó történetek már a valós világról szóltak. Az írás mindig egyfajta önkifejezés, és nálam (ahogy ezt egy barátom megjegyezte), az aktuális érzelmi állapotom megtestesülésévé vált. Az aktuális örömömet, vagy épp nyomoromat történetekké formáltam. Most pedig nézegetem a fájlokat, és azt gondolom róluk, többségük olvasásra sem érdemes. Persze van egy-két jó ötlet bennük, például egy hosszabb novella egy skizofrén férfiről (valójában egy pszichológus más diagnózist adna), aki hasadt tudata miatt két különböző életet él. Egyfajta Jekyll és Hyde történet. De írtam arról az érzésről is, mikor megáll a metró az alagút közepén, és kialusznak a lámpák. Nem voltak szörnyek…csak a sötétség, és az éppen elég.
Mindezek azonban sosem adtak több muníciót, s lett belőlük egy hosszabb-rövidebb novella. Mindig is gondolkoztam regényen, de ezekben nem volt meg a potenciál, hogy egy hosszú történet váljon belőle. Aztán egyre többet olvastam az ÁVH-ról, írtam ezzel kapcsolatban egy novellát, amit az Ulpius annak idején, 2012-ben kiadott egy e-book pályázat keretében, persze se szerkesztő, senki hozzáértő nem látta, így hiba van benne bőven. Meg is lepődtem, hogy a címre rákeresve, még mindig megvásárolható 400 forintért. Aztán eltelt két év, és nekiálltam a regénynek.
Most meg várok a bírálatra, és néha agyalok új történeteken. Ahogy fentebb említettem, a valóságtól jobban elszakadó, urban fantasy jellegű ötletek mindig könnyebben jönnek. Ahogy most is. Már két napja forgatom a fejemben a gondolatot. Hiába, az életem beszivárog az ötleteimbe. Egy állatorvosról szólna, meg kutyákról, meg halott kutyák szellemeiről. És ez pont annyira foglalkoztat, mint az ÁVH. Talán egyszer ezekből a történetekből is lesz valami. Már, ha egyáltalán a regényből lesz. De itt a december…ami a csodák ideje.
