Mielőtt közreadnám a címben megjelölt rövid részletet, íme pár aktualitás. Már csak 7 fejezet van hátra. A 11.-et rekord idő, mindössze 3 éjszaka alatt írtam meg, ami egyébként az itt közreadott cselekményszál folytatása. Valószínűleg azért is készültem el vele ilyen gyorsan, mert már a kezdetekkor megterveztem a benne szereplő egyik kulcsjelenetet, és kifejezetten vártam, mikor érek el a megírásához. Másrészt, két kiadónak is elküldtem az első fejezetet, egyiküktől kaptam választ. A történelmi tárgyú kéziratokkal foglalkozó szerkesztő azt írta, hogy jó érzékem van az íráshoz, és bekértek egy részletes szinopszist. Ez persze nem jelent semmit. Ugyanis azt is írták, hogy az ÁVH-s kínzásokat már sokan, sokféleképpen megírták (azért erre kíváncsi lennék, mert szerintem messze nem olyan hosszú a lista). Szóval most próbálom csiszolni a szinopszist, mert ezen múlik minden. És akkor a beígért 3. fejezet egy rövid részlete:

“- Strebl Miklóshoz van szerencsém? – mosolygott rá a tiszt, akiről később kiderült, hogy Szabados Imrének hívják.

– Igen, az vagyok – nyelt nagyot Strebl.

– Remélem, nem zavarja, ha bemegyek – tolta félre finoman a tiszt.

Szabados levette a kabátját és egy székre dobta.

– Kettesben szeretnék beszélni a férjével – szólt a konyhából betoppanó Jutkának. A nő bólintott, majd aggódva a férjére pillantott.

– Nem lesz semmi baj – mondta a férfi, de hangja remegett a félelemtől.

Beléptek a kisebbik szobába és Strebl megvárta, míg a tiszt elhelyezkedik valamelyik fotelban. Szabados azonban inkább az íróasztalra ült, melyről lesöpört néhány papírköteget.

– Először is csukja be az ajtót, aztán üljön le. Nos tehát, maga Strebl Miklós, született 1911. augusztus 29-én, Budapesten – olvasta föl egy mappából. Jelenleg a Fővárosi Lélektani Intézetben dolgozik. E mellett úgynevezett magánpraxist tart fenn itt a lakásán. Így van?

– Maga honnan tudja mindezt? És leginkább honnan tud az itthoni munkámról? – kérdezte a pszichológus.

– Először is itt én kérdezek! – nyomta meg az én szót Szabados. Másodszor pedig magának sokkal jobb, ha nem tud róla. Ott tartottunk tehát, hogy maga itt úgynevezett kezeléseket vagy mi is volt az a szó? Ja, igen, terápiát folytat. Emberekkel beszélget, akiknek problémáik vannak.

– Kicsit leegyszerűsítve igen.

– Még nem fejeztem be! Magában megbíznak az emberek, és ahogy látom, elismerik, amit csinál. Úgy tűnik, maga jónak számít a szakmájában.

– Nézze, ezt nem tudom megítélni. Ha a pácienseim ezt mondják, akkor biztos igazuk van.

– Rendben. Azért jöttem, hogy kezeljen engem.

Strebl megremegett. Az Államvédelmi Hatóság egy nyomozója ült vele szemben, és arra kérte, hogy kezdjenek el egy terápiát. Egyszerűen képtelen volt felfogni. A kollégái többsége félt a magánpraxistól, mert minden egyes páciensben besúgót, ügynököt láttak. A kommunista ideológia nem akarta elfogadni a lélekgyógyászat módszereit, sarlatánságnak vélték az egészet. A mentális betegségek az osztálykülönbségekből fakadnak, vallották a főideológusok, s ha majd az osztályharc eléri a célját, ezek a problémák is megszűnnek.”

Nos, hogy mit keres egy ÁVH-s tiszt egy pszichológusnál…azt megtudja mindenki, ha kiadják a regényt. Addig is tessék terjeszteni az oldalt. 🙂