Amíg nem jutunk egyről a kettőre, addig megosztok egy rövid részlelet a következő fejezetből. Persze ennek is külön története van. Az nyilvánvaló volt, hogy a regényben be kell mutatni az ÁVH-s tisztek által fenntartott besúgóhálózatot. Mondják, hogy az ötvenes években szinte mindenki jelentett, ami csak részben igaz, de köztudott volt, hogy a fodrászok, pincérek, illetve mindazok, akik egy kicsit többet tudnak beszélgetni a vendéggel, azok eleve gyanúsak voltak. A szövegbe aztán egy ügyeskedő kifőzdés került, amit félig-meddig a való életből vettem. Az egyetemtől nem messze tényleg van egy, a regénybelihez hasonló kifőzde, és mivel rendszeresen ott eszem, ezért adta magát, hogy megírjam a könyvben. Még mondtam is az akkori szakácsnak, hogy benne lesz a könyvben, még ha kicsit változtattam is a tényeken. És mellesleg a szalontüdőt az tényleg nagyon jól csinálta. Ja, és a Deák téren tényleg volt egy fegyverbolt, érdemes utánakeresni a Fortepan-on. No, ennyi bevezető után lássuk, mi történik e félig fiktív helyszínen.

“– Ildikó, hozz egy adag szalontüdőt az elvtársnak, a bort pedig visszaviheted – rendelkezett a vendéglős, aki helyet foglalt a Szabadossal szemközti széken. – Olvasta már a mai Szabad Népet, mert van belőle egy példányom.

– Olvastam Simon elvtárs, köszönöm. Inkább arról meséljen nekem, mi történt a héten? Valami említésre méltó vendég? Tudja, mire gondolok.

– Természetesen. Nos, kérem alássan, akkor kezdeném azzal a Szabó nevű ötvössel, akinek a boltja valahol a Dohány utcában van. Talán a húszas szám alatt, még sosem néztem meg. Hát én minden nap felkínálom neki a Szabad Népet, és nem azt mondja, hogy már olvasta, esetleg azt, van saját példánya. Ugyan! Mindig az a válasz, hogy nem érdekli! Érzi a különbséget, ugye?

Szabados bólogatott, miközben megérkezett az ebédje. A tüdő valóban ízletes volt. Simon kétségkívül jól főzött, ami ellensúlyozta a sok beszéddel járó hátrányát is. Egyszerűen képtelen volt lényegre törően beszélni.

– Értem – tett a szájába egy darab zsemlegombócot a tiszt. – Szóval nem érdeklődik eléggé a politika iránt. Próbált kitárgyalni vele valamilyen konkrét ügyet? Például a Standardot?

– Igen, egyik nap szóba hoztam, de nem tűnt valami lelkesnek. Ez maga szerint mit jelent?

– Semmit, Simon elvtárs, semmit. Illetve majd meglátjuk. És valóban finom a tüdő.

– Ugye! Megmondtam én magának. De most figyeljen! A Deákon van az a fegyverbolt, tudja, a gyógyszertár mellett. Na, egy fiatal segéd jött be hozzám szerdán, evett egy grízes tésztát, aztán kicsit beszélgettünk. Kapott még egy kanál lekvárt hozzá, egyből boldogabb lett. Mondtam neki, jöjjön gyakrabban, és ma is itt volt. Majd néha rákérdezek, miket adnak el, és főként kik járnak hozzájuk.

– Azért vigyázzon, Simon elvtárs – nézett fel Szabados –, a sok beszéddel még a végén árthat magának. Inkább csak figyeljen. Minden esetre ez a vonal valóban érdekes lehet, de legyen óvatos.

– Úgy lesz, ebben biztos lehet.

– És mi van azzal a fickóval az Ankerből? Mintha azt mondta volna, valami zavaros pénzügyi manőverről beszélt magának.

– Ja, igen, a Halász elvtárs! Na, őt nem is láttam a héten, nem tudom, mi lehet vele.

Közben Ildikó kijött a konyhából, egy vizes ronggyal elkezdte letörölni az asztalokat, s közben az ajtón lévő ’nyitva’ feliratot átfordította, nehogy bárki is megzavarja a beszélgetést. Már régóta tudta, mikor Szabados megjelenik, akkor tanácsos csukott fülekkel dolgoznia, mert ha nem tud a dolgokról, akkor nem is érheti baj. Aztán fogta a seprűjét, és nekiállt felsöpörni a helyiséget.”