Krimik

Szeretem a jó krimit, és elsősorban azokat tartom jónak, ahol a szerző megadja az olvasónak a lehetőséget, hogy egy részét megfejtse a történetnek. Alapvetően persze két kérdés adódik: ki tette, és miért? Általában az előbbit könnyebb kitalálni. Ebből a szempontból Agatha Christie mind a mai napig mérföldkőnek számít, és bármennyire is meglepő a regényei befejezése, utólag újra olvasva őket, valóban szerepel minden nyom a történetben. A skandináv krimiknél ezt sosem éreztem, ezek pusztán szórakoztatnak, de egyik sem a tipikus „whodunnit” típusú regény, hiszen egyáltalán nem egyértelmű a gyanúsítottak listája. Persze ettől még jók, de más világ. És akkor miért is írtam meg a fenti bekezdést.

Az utóbbi években több, klasszikus detektívregény alapvetésű filmet készítettek, és nagy lelkesedéssel néztem is meg őket, de valahogy a filmek mindig csalódást okoztak. A szövegben könnyebb kikerülni bizonyos fordulatokat, többet bíz az író az olvasó fantáziájára, a filmen sokkal több lehet árulkodó. Legalább is szerintem.

Már régóta szemeztem a Tőrbe ejtve filmmel, ami valóban nagyon jól hozta Agatha Christie hangulatát. Bevallom, ekkor még nem úgy ültem le filmet nézni, hogy mindenképp megfejtsem a filmet, inkább csak szórakozni akartam, de egy valami az első perctől kezdve nyilvánvaló volt: ki nem lehet a gyilkos, hiszen olyan erősen tolja a néző arcába ezt a megoldást, hogy szinte nyilvánvaló, hogy ez nem lehet igaz. És itt jön a képbe a krimi másik alapszabálya: kinek volt indítéka, és kinek volt lehetősége. Nálam ez utóbbin vérzett el egy kicsit a film, ugyanis a sok szereplő közül egyszerűen nem hittem el, hogy lett volna alkalma a gyilkosságra, és ezután már nem olyan bonyolult az ügy. Ugyanakkor tény, hogy a film jó, visszahozta a Christie krimik hangulatát, jól volt megcsinálva, szóval bizakodó voltam.

Persze adta magát, hogy megnézzem a folytatást, de erről már nem tudok ilyen lelkesen írni. Bár számos Christie regény alapötlete megjelenik a filmben, ezek inkább csak áthallások, viszont a történet sokkal gyatrább. És amiről szintén már esett szó, elég odafigyelni a film egy jelenetére, és akkor teljesen nyilvánvaló a gyilkos személye. Innentől kezdve bármennyire is próbált elhitetni valamit a történet, könnyű volt átlátni rajta, és meglehetősen csalódás volt, hiába ajnározták a kritikusok. Mármint a színészek valóban jók, de a „kit” elég egyszerű kitalálni, és a „miértet” sem túl bonyolult.

Végezetül megnéztem a Halványkék szemek című filmet, mert Poe írásai meghatározóak voltak az életemben, de sajnos a film itt is nagy csalódás volt, a könyvet már nem is fogom elolvasni. Ahogy már írtam, elég egy jelenet, egy kép, ami ha egyszer megragad, akkor nem hagy nyugodni, és itt is ez történt, épp ezért a meglepőnek szánt csavar a film végére meg sem lepett, így a „ki tette” az meglepően egyszerű volt, a „miérten” pedig nem is akartam gondolkodni, mert túlságosan hamar ráuntam, hogy tudom, kinek kell a gyilkosnak lenni.

Mi ebből a tanulság: a klasszikus krimik nem véletlenül lettek azok, és bárki bármit mond, a legtöbb sémát Agatha Christie már rég megírta (a Halványkék szemekben is visszaköszön egy regényének alapötlete), így nagyon nehéz újat írni a műfajban. Persze vannak jó krimik, de sajnos a fenti három film nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeimet.

Share