Ahogy korábban már említettem, nem nagyon hiszek azokban a szavazásokban, ahol az olvasók döntenek, mert bár valóban kiállít egy bizonyítványt arról, hogy egy könyv, vagy egy író népszerű, de ettől még nem mond semmit arról, hogy az a könyv valóban jó-e. Az elmúlt két évben is volt egy hasonló szavazás, ahol az nyer, aki több rajongót, ismerőst, barátot, munkatársat tud rávenni, hogy kattintson. Ha az ember elég ügyes, csinál egy bot-ot (avagy egyfajta vírust), ami elkezdi kitölteni az oldalt véletlenszerűen generált email címekkel, és egyből lesz néhány száz szavazatom. A fent említett irodalmi díjat is az előző években olyan szerzők (is) elnyerték, akikről amúgy hallani sem lehet, csak épp elég sok az ismerősük. Számomra fontosabb, hogy még ha kevesebben is olvasnak, de a megjelent kritikák és olvasói vélemények alapján tudom, hogy az eddigi könyveim jól sikerültek. Ez sokkal inkább értékmérő, és igazolja egy könyv minőségét. Épp ezért voltam egy kicsit szkeptikus az idén meghirdetett, “Az év könyve 2022” szavazással kapcsolatban. Nincs olyan nagy olvasói bázisom, hogy kellő szavazatot szerezzek ehhez, de ahogy a fentiekből kiderül, nem is vágyom rá annyira. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a Csengőfrász bekerült a történelmi regény TOP10-es kategóriájába, amit ezúton is köszönök mindenkinek. Persze ha megnézem a többi magyar jelöltek, akkor egyáltalán nem gondolom, hogy Bán Mór, vagy épp Bauer Barbara mellett labdába rúghatnék, elvégre az ő nevük ismert széles körben, ők a mainstream, én meg az underground vagyok. Ennek ellenére azért adok a szavazásnak egy esélyt. Hamarosan kiteszek erről egy posztot, hogy pontosan hol lehet szavazni, de mivel a link nem változott, ezért ha visszakeresitek a két héttel ezelőtti bejegyzést, ott is megtaláljátok.