Nem tudom, hány emberhez jut el ez a bejegyzés, elvégre nincs több ezres követő táborom, de ha már tízhez, húszhoz, akármennyihez, akkor biztosan megérte.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy két általános iskolába is jártam. No, nem azért, mert az elsőből kicsaptak. Önként mentem át az akkor Álmos Vezér Általános Iskolába, és ennél jobb döntést nem is hozhattam volna. Avagy inkább a szüleim tették ezt meg.
Az osztályfőnökömet Németh Katalinnak hívták, aki akkor még a pályája elején volt, és hetedik osztályban vett át minket. Nos, nem volt könnyű dolga. Egyrészt kamaszodó fiúkként matek órán, amit ő tartott, a két kör metszetéről egyértelműen “más” jutott az eszünkbe, és ezt általában hangosan ki is mondtuk. Ezen kívül a szűk közösségünk meglehetősen jó humorral volt megáldva, és óra közben nem egymást, de a tanárainkat is igyekeztünk szórakoztatni, ami annyira jól sikerült, hogy gyakran Kati néni sem tudott órát tartani. Főként azért, mert ő is könnyes szemmel nevetett. Persze, azért kötelességből behívta anyukámat, hogy beszéljen otthon a fejemmel. Most, negyven éves fejjel is mindenki úgy gondol rá, mint a valaha volt legjobb osztályfőnökre.
A biológiát és a földrajzot Papp Tamás tanította, aki szintén nagyon közvetlen volt velünk, értékelte a humorunkat, és az ő hozzáállása is hasonló volt. Amikor valami földrajzi koordinátákból írtunk dolgozatot, azt is végignevettük. Talán épp Olaszország volt a téma, ő pedig úgy vezette fel a kérdést, hogy Giovanni bácsi és a felesége ejtőernyővel kiugranak a repülőből, és meg kellett keresni a landolási helyüket. Elég sokat nyaggattuk biológia órán, hogy mikor érünk már a 31-es leckéhez, ami mellesleg a férfi-női nemi szerveket tárgyalta, és jobban érdekelt minket, mint a tananyag többi része, de emlékszem az egész órát végig nevettük. Úgyis tudta, hogy már rég elolvastuk az anyagot szeptemberben!
Rényi Péter pedig technikát tanított, de mivel akkoriban még nem volt megkötve a pedagógusok keze, elvitt egyszer egy műanyag gyárba, ahol fröccsöntött tálakat csináltak, meg egy csomó jó dolgot csináltuk, ráadásul úgy, hogy nem éreztük azt, hogy órán vagyunk. Egyszerűen csak jó volt. A két méterével mindenki fölé magasodott, hangját a folyosó túlvégéről is hallani lehetett, de mindig nevetett, mi pedig sírva röhögtünk a poénjain.
Az egészben ráadásul az volt a legjobb, hogy tényleg mindent bevállaltak. Péter, a maga nádszál termetével a farsangon Hófehérkének öltözött, és olyan táborokat szerveztek, ahova évek múlva is szerettem visszajárni. A nyarak egyik legboldogabb napjai volt a velük töltött idő.
Utána a Szinyei Merse Pál Gimnáziumba mentem, biológia-kémia tagozatra, de a történelem jobban érdekelt, és majdnem humán vonalon tanultam tovább. Pesti Sándor akkor már csak félállásban tanított nálunk, fél lábban az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézetében dolgozott. Sándor megosztotta az osztályt, mert mai szóval élve igazi troll volt, és ez nem mindenkinek jött be. Volt, akinél betörte a naplót, hátha gyakrabban nyílik ki, ha feleltetni akart, de nem volt ebben rosszindulat, mert amúgy ezt mosolyogva tette, és ezen (egy személyt leszámítva) mind jól szórakoztunk. Máskor meg valaki elkésett az első óráról, aztán lazán odavetette neki, hogy elég ha a kabátját veszi le, nyugodtan maradjon állva a feleléshez. Persze ami igazán fontos, hogy velem ő szerettette meg a történelmet. Amikor szerenádoztunk, csak hat whiskys pohara volt, ezért minden körben öt emberrel ivott, aztán újabb öttel. Amikor eldöntöttem, hogy regényt akarok írni, ő adott ajánlást a Levéltárnak, hogy elkezdhessem a kutatást.
Hogy miről szól ez a bejegyzés? Persze, rólam, az életemről…de alapvetően a pedagógusokról, akikért nem szégyen kiállni.
