Mindkét regényem esetében felmerült olvasói részről, hogy megérne a történet egy filmes feldolgozást. Persze, ha egy kicsit ismeri valaki ezt a világot, akkor tudja, hogy ennek az esélye nem túl nagy. Az utóbbi évtizedben egyetlen, hasonló könyvből készült adaptáció, ami elég siralmas lett. Mondjuk ott a szerző levette a kezét a forgatókönyvről is. Én ezt nem szeretném.

Szóval úgy döntöttünk, nekivágunk. Sajnos neveket nem mondhatok, de van olyan filmes szakember, aki hajlandó lenne opciós jogot vásárolni a Szibériai csapdára. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy kell írnom egy szinopszist, és egy ún. treatment-et, amit a fent említett szakember cége bead forgatókönyv fejlesztésre. Aztán ha a Nemzeti Filmintézet döntnökei támogatják, akkor lehet ebből tényleg forgatókönyvet írni, de az egész folyamat egy évis is eltarthat. A kérdés persze az intézeti döntésen múlik, és hát ez az, amire azért kicsit az esély. Aztán attól függően, mennyi időre adtam opciós jogot a filmes szakember cégének, ők addig még próbálkozhatnak vele. Ahogy látjátok, ez elég bonyolult dolog, és miért pont erre a történetre adnának támogatást. Azért persze bizakodjunk.

Ugyanakkor ha valaki utánaolvas a regénynek, akkor azért belefuthat ilyen jellegű véleményekbe, és az talán meggyőzi, hogy ez egy jó történet. (Ezúton is köszönet az alábbi sorokért Ákosnak.)

“Először is a cím szerintem zseniális, mert rögtön felkelti az ember figyelmét. Meglátod, hogy ÁVH-regény, meg Szibéria, na akkor irány máris a Szovjetunió! Aztán szerencsére viszonylag hamar fel is oldja a regény a cím mögötti rejtélyt, így nem várja az ember aztán feleslegesen a szibériai utat. Mondom, nagyon jól ki van ez találva.
A Csengőfrász után kaptunk egy hasonlóan nagyon izgalmas könyvet (külön tetszett a lehelletfinom utalás az előző könyvre, nem volt beleerőltetve, hogy ez ugyanaz az “univerzum”). Eltérően az általam amúgy nem kedvelt mainstream krimikkel, ahol habár izgalmas a cselekmény, az olvasó tudja, hogy úgyis megoldódik a rejtély, úgyis megmenekül a főszereplő, elvégre ő a főszereplő. Itt a könyv legvégéig nem tudhatja az ember, hogy mi lesz a végkifejlet – ahogy a Csengőfrásznál se. Ez nem egy hollywood-i regény, a szereplők nem halhatatlanok, nincs plot armor.
Ha már a szereplők, ugyanúgy nem hollywood-iak a jellemvonásaik sem, bőven megvannak a hibáik, jó- és rossz tulajdonságaik. Nekem egy apró negatívum volt az elején, hogy a főszereplő amellett, hogy egy iszákos, családjával nemtörődő ember, de ráadásul még házasságtörő is… ez elég sokáig zavart engem, kicsit feleslegesnek éreztem a Vali-szálat. Hogy aztán az utolsó 20 oldalra az is értelmet nyerjen és kiderüljön, mit motivált. Így végül teljesen megbékéltem ezzel a szállal, abszolút szükséges volt – de hát mint mondtam feljebb, pont ezért nagyon jó ez a könyv, hogy a legvégéig nem derül ki, hova is tart a történet.
Mindezek mellett nagyon jól átjött az ÁVH-tól való rettegés, az emberek bizonytalanságban tartása, az ebbe a „mindenki besúgó” helyzetbe való beleőrülés, egymástól való elidegenedés.”