Az alábbi levelet a héten kaptam egy ismerősömtől, aki elég régóta dolgozik egy bizonyos rendvédelmi szervnél, de a hadsereghez is elég sok szálon kötődik. A levélből csak a személyes részeket töröltem, illetve azokat a sorokat, amelyek elárulnak egy-két fontos momentumot a cselekményből. És mit mondhatnék: tényleg jól esik ezt olvasni egy olyan embertől, aki nem csak olvasói, de szakmai szemmel is figyelte a szöveget. Amúgy a Moly-on 19-en csillagozták eddig a regényt, 18-an a maximális, 5 csillaggal értékelték, egy ember adott négy és felet. Azt hiszem ez jó. Akkor tehát a levél.

“Mivel november óta csak most sikerült visszakaparintani a családtagjaimtól a könyvet, itt az alkalom, hogy írjak néhány gondolatot róla! Megint egy olyan regényt írtál, amely olyan helyszíneken játszódik, amik nekem valószínűleg többet jelentenek, mint a “nagy átlagnak”. Nem csak a Sztálin út 60. és a Csengery utca miatt. Önmagában az, hogy a regény egy jelentős része egy laktanyában játszódik, már “otthonossá” tette nekem, mivel én is katonák között nőttem fel, és gyerekkoromban sokat voltam laktanyákban. A piliscsabaiban konkrétan nem, de a lőtéren sokszor megfordultam, már felnőttként, robbantási gyakorlatokon, de nem szovjet katonákkal, hanem amerikai ATF ügynökökkel 🙂 És kirándulni is szoktunk arra, ha jó az idő.
Még 2003-ban, végzős főiskolásként két hetet “valahol” el kellett töltenünk csapatgyakorlaton. Én úgy gondoltam, hogy kevesebb, mint egy évvel az uniós csatlakozás előtt nem hagyhatom ki, hogy a magyar-osztrák határra menjek, mert ez akkor soha vissza nem térő lehetőségnek tűnt. Na, és hova? Bucsu-Schachendorf közúti átkelő! Szerencsém volt, mert a munka nem volt túl sok, viszont tudtam olyan vámosokkal és határőrökkel, akik lehúztak ott 20-25 évet, amikor nem a “befelé”, hanem a “kifelé” volt a kritikus irány… Akkor még kicsit lehetett érezni ezt a hangulatot hajnalban a sorompó mellett a derengő félhomályban – a nagy semmi közepén.
Felsőcsatáron is ekkor voltam a Vasfüggöny Múzeumban – érdemes ellátogatni oda, már csak a hely szelleme miatt is!
Szóval, nekem megint sok ismerős, vagy ismerősnek tetsző helyszín volt a könyvben.
Most pedig a cselekményről.
Őszintén elmondom, hogy nem szeretem a krimiket. Önkéntelenül is kritikusan olvasom, mert mindig van bennük valami, ami miatt “életszerűtlen”, gagyi lesz, ami miatt van egy “bad taste in my mouth”. Egy béna, mesterkélt mondat, egy túlzottan modoros szituáció, és kész… 21 éve vagyok a rendvédelemben, ebből 17 évet bűnügyön töltöttem – ez van, más az ingerküszöböm. Nálad viszont nem éreztem ilyet. Sem a Szibériai csapdában, sem a Csengőfrásznál. Vagy nagyon sok korabeli forrást olvastál, vagy nagyon ráéreztél, de gyanítom, hogy inkább mindkettő. Szóval nekem is “flow” élményem volt abban az értelemben, hogy nem nagyon tudtam abbahagyni az olvasást; ha igen, azt meg sajnáltam nagyon, de napi négy óra alvás nekem is jár!
Egyetlen bicsaklás volt, mikor azt hittem, hogy mégis vége a hitelességnek, […de végül még ott sem vesztettem el, viszont ez spolier, így töröltem]. Az öregek mesélték, hogy akkoriban, de még a 70-es években is olyan szigorú volt a határellenőrzés, hogy már Vas megyébe belépve ellenőrizték a határ felé tartó közúti és vasúti forgalmat, […]. Ezen kívül a nyomozók is nagyon valósághűen viselkedtek (már az alapján, amit én a korabeli nyomozókról gondolok). Nem volt semmi manír, póz, gyűrött ballonkabát, borostás arc, sportautó, szőke csaj, kávésbögrében elnyomott cigicsikkek, erőltetett spleen és ideál […]. 🙂 Egy kis Háda-kitérő után simán beleillenének a mai miliőbe is. 🙂 […]
A történet kellően szövevényes volt, de nem követhetetlen, lehetett agyalni rajta. Végig megvolt az izgalom, hogy mi lesz a vége, ki az “áruló”. Őszintén, én […] gyanakodtam, de – lényegében – bárkiről el tudtam képzelni. Tiszta 50-es évek…(Előtte Kádár Gyulától olvastam A Ludovikától Sopronkőhidáig c. könyvet. Az egy doku-életrajzi könyv a negyvenes évek végéig, szóval időrendben pont megelőzött, de nem éreztem, hogy hitelességben kevesebb lennél, mint az öreg, zökkenőmentesen csordogált tovább a magyar történelem – pedig ő akkor élt, és nem is kitalált történetet írt meg.)
Tetszett, na! Nagy T-vel! Csak így tovább!!!”