Majdnem sikerült személyesen találkozni Schmidt Máriával, a Terror Háza igazgatójával. Majdnem.

Szóval úgy történt, hogy az igazgató asszony 1956 kapcsán beszédet mondott nálunk az egyetemen. Gondoltam, ennél jobb alkalom nem adatik, hogy személyesen nyomjam a kezébe kéziratot. Előző nap megérdeklődtem, mi a menetrend, mikor jön és megy, majd kinyomtattam a szöveget. Másnap meg is jelent, megtartotta a beszédét, majd átvonultunk koszorúzni. Közben váltottam pár szót az asszisztensével, aki biztosított arról, hogy talán lesz pár perc a beszélgetésre. Megtörtént a koszorúzás, egyetemünk rektora még kicsit szóval tartotta, én pedig türelmesen vártam. Aztán még néhány magasabb beosztású ember is szót váltott vele, s mikor épp indult volna, az asszisztense megkérdezte, hogy lenne-e még két percük rám. És ebben a pillanatban ismét megjelent a rektor, és elkísérte az egyetemen kertjébe, én meg ott álltam, nem kicsit csalódottan. Schmidt Mária kísérője azért megkérdezte, miről lenne szó, röviden vázoltam, mit szeretnék, erre rögtön mondta, hogy most már nem lesz rá idő, de a kéziratot átvette, és megígérte, hogy az igazgató asszony kezébe adja. Hát így jártam, kissé tragikomikus helyzet, de azt hiszem én megtettem mindent, hogy eljuttassam a szöveget ahhoz a személyhez, aki a legtöbbet tehetné értem. Elég lenne egy szakmai állásfoglalás is. A lényeg, hogy eljutott hozzá…