Aki követi a blogot, vagy a facebook oldalt, annak valószínűleg feltűnt, hogy már két hete nem írtam semmit. Ennek mindössze annyi az oka, hogy nincs rá időm. Persze, nem olyan sok megírni egy bejegyzést, csak mások a prioritások, és éjfél után már nem mindig van affinitásom ezzel foglalkozni. Épp ezért a mai bejegyzés problémáját a legegyszerűbben oldom meg: alább olvashattok egy részletet a soron következő fejezetből. Amúgy utoljára decemberben tettem közzé egy szövegrészt, ezért amúgy is időszerű volt a dolog. Tehát:

“A környék meglehetősen néptelen volt, bár mindketten úgy gondolták, errefelé senki nem megy ki az utcára feleslegesen. Örültek, hogy eddig még nem lakoltatták ki őket. Dolnicsot a félelem ellenére kellemes emlékek rohanták meg. Mielőtt elköltöztek volna a Pozsonyi útra, évekig laktak nem messze a Vérmezőtől. Zánkay a Toldy gimnáziumba járt, ő pedig a Verbőczybe. Iskola után aztán a parkban találkoztak, rúgták a bőrt a környékbeli srácokkal, és élvezték a kamaszlét örömeit. Gyakran csavarogtak a Sváb–hegyen, és a csúzlijukkal gesztenyével és makkal lövöldöztek az elhaladó gépkocsikra. A háború előtt volt pár igazán boldog évünk, mondogatta magának.

Próbált visszaemlékezni az utcákra, a házakra. Akkoriban jóval kevésbé volt beépítve a környék. Egy kicsit minden zöldebb és vidámabb volt. Az emberek nem féltek. Vagy csak ők voltak túl fiatalok, s egyszerűen figyelmen kívül hagyták a felnőtt világot. Futottak a lányok után, s közben megpróbáltak valahogy átevickélni az iskola jelentette akadályokon.

Révedezéséből Zánkay zökkentette vissza.

– Azt hiszem igazad lesz, mindjárt itt az Óra utca, és nincs sehol egy beugró, egy kis mellékutca, bármi.

– Én megmondtam előre – zsörtölődött Dolnics.

– Jól van, elismerem, igazad van. Azon kívül talán túl közel is vagyunk, nem lenne elég időnk a kocsival feléjük hajtani. Menjünk vissza, ott talán nyugodtabban szétnézhetünk.

Ebben a pillanatban motorzúgásra lettek figyelmesek, majd az Orbán tér felől egy fekete ZISZ dübörgött felfelé. Dolnics arca elfehéredett, egy pillanatra megtántorodott, és a falnak dőlt.

– Te csak ne pánikolj, mert még a vak ávéhás is észrevesz – rántotta talpra Zánkay, aki közben már húzta is elő a térképet a saját zsákjából. Hamarosan két további autó is elhaladt mellettük, majd miután eltűntek a sarkon, a két férfi sietősen visszafelé indult.

– Ez…ez – nyögte Dolnics.

– Igen, de most fogd be a szád, és haladjunk.

Visszaértek a térre, majd az őrrel ellentétes oldalon átvágtak rajta, és ismét megálltak a sarkon. Dolnics egy üvegből vizet locsolt az arcára, majd az egészet egy hajtásra megitta.

– Ha ennyire be vagy tojva, nem tudom, mi lesz, ha majd élesben csináljuk. Egy szovjet tiszt nem remeghet, mint a nyárfalevél.

– Nem lesz gond, megoldom – nyögte Dolnics –, csak ez most olyan hirtelen jött. Adj nekem egy percet, és mehetünk.

Kicsit kifújták magukat, majd újra elindultak, ezúttal az Orbánhegyi úton. Tőlük balra néhány apróbb ház sorakozott. Némelyik ablakában óvatosan meglibbent a függöny.”

A bejegyzések természetesen megosztható és terjeszthető.